...és még sokan mások...

profilkép

Jenei András

2019-08-21

Bejegyzés megosztása

Emlékszem, hogy régen egy moziban, vagy a tévében nem mindig írták ki azoknak a neveit, akik másképp szerepeltek egy filmben, vagy nem színészként tettek hozzá az alkotáshoz. Nos, az ő tiszteletükre azért  a címben szereplő szavak odakerültek a tekercs végére. 
Én, akit és amit lehet kiírom, de bizony egy emlék, ami egy beszélgetésből jött, máris hozna valakit. Őrá meg már lehet nem emlékszem. Ezért ha kimaradna majd, elnézést érte. 
Gondoltam, ha már pár sorban megemlítem, hogy: 
Elindultak a szerkesztési és egyéb munkálatok a legújabb kéziratommal, a „Mindenki jó lesz, tesó!” című könyvemnél, mesélek kicsit . Az előzményekről, a gondolatokról, írásról vele kapcsolatban. 
Mindig azzal kezdődik egy kérdéssor egy új írásnál, hogy mi adta az első ihletet? 
Milyen nagyszerű válasz ide az, hogy a téma a földön hevert! Vagy inkább az, hogy kint az utcán? Esetleg lent az utcán. 
Ahol élek, az jelenleg a főváros VIII. kerülete, azaz a „nyócker”. 
Sokan sokféleképp látják és még többen látják rosszul- vagy még jobban, mint én-, s hallanak róla mindenfélét. Ki ilyet, ki olyat; mindenki hall valamit innen. Hallhatunk, láthatunk régi és lepukkant környékekről, meg újabbakról és megújított tömbökről, utcákról… 
Elöljáróban csak annyit, hogy bizony pest és Buda is tartogat ugyanilyen részeket: jobbat és rosszabbat is! De bizony más városok is még! 
Előítéletek és gondolatok helyett én itt lakom. Ezért tudom, hogy amit hallok, amit tapasztalok, az a valóság.  S igen, van ilyen és van olyan oldala is. 
Amikor idejöttem, tényleg napi szinten törte meg akár a nappal, akár az éjszaka csendjét a kiabálás, a „bálhé”. Volt itt kérem macsétával szaladgáló kábítószeres, volt bepiált öregasszony, aki félmezítelen óbégatott az utcán, volt verekedés és késelés és rikoltozás. Szinte minden x-edik nap jöttek a rendőrök, s itt voltak a kutyás járőrök is, meg a kisbusz, amiben a rend éber őrei érkeztek meg többen, hogy egy csetepatét elrendezzenek. Láttunk utcalezárást,  sötét autókonvojt és láttunk egymást kergető itt lakókat is. 
Mindamellett, hogy a kerületben igenis  fővárosi viszonylatban van elég szép hely: parkok, terek, fás utcák; régi s szép házak, zenélő órák, templomok, meg megszámlálhatatlan iskola. 
Ezeknek a sokféle dolgoknak az ízét, a zamatát adja, hogy él itt több náció is. Akkor itt térek rá arra, hogy nemcsak romák, hanem kínaiak, arabok,szlávok is jönnek-mennek nap mint nap, utaznak, dolgoznak és élik az életüket. Ki lassabban és csendesebben, ki meg hangosabban, vagy éppen egészen másképp… 
Tehát volt, hogy arra ébredtem, vagy értem haza az utcánkba, hogy ment a balhé. Hol éppen egymást szapulták az ittlakók, hol egy szipust kergettek- aki előtte csak óbégatott hangosan-, s néha még nótázgatást, dalolást, vagy éppen gajdolást is élvezhettem. 
Tehát a téma az utcán hevert. Kicsit hangosan, kicsit eltérően a megszokott napi ritmustól… 
Érdekelni kezdett, hogy vajon ez miért ilyen, miért hangosabb, miért másabb és miért  gondoljuk, hogy ez a rosszabb? Tényleg az? Mi lenne, ha megismernénk, és amit lehet, azt csak elfogadnánk? Mondom: amit lehet… 
Az interneten egy sugallatra ráleltem egy akkor még íródó blogra? vagy készülő könyvre- nem lett az tudtommal sajnos- és olvasgattam. Pál Dániel Levente: Az Úr nyolcadik kerülete címmel beleláthattam egy kissé az egész mélységeibe. Persze csak egy kicsit, de mégis mélyebben. Akadt ott prostituált, verekedő roma, rendet hagyó biztonsági, köszönő homlesz, boltos, kocsmás… Ismerkedni kezdtem a hellyel, ahol élek és egy kicsit a kultúrával is. 
Majd egyszer csak úgy poénból leírtam az első néhány oldalam. Viccből, vagy csak úgy, de elkészült. Olvasva felhívták a figyelmem, hogy ez itt nem ilyen.  Amit írtam, túl finom lett és nem életszerű. Mert itt mindent kimondanak az emberek az utcán és nem mindig simogatják egymást… 
Akkor tegyük keményebbé, írjuk kissé életszagúbbá! 
Azután valahogy hónapokra, talán egy évre, de megpihent az egész azzal a céllal, hogy még nem tudom mi lesz vele. Lehet marad egy történetecske, vagy majd egy pályázatra jó lehet. Vagy majd megírom… 
Telt az idő és azon vettem észre magam, hogy figyelni kezdem megint az utcákat, tereket, a kinti hangokat, ízeket, kiabálásokat, párbeszédeket. Kicsit halkabbak lettek, de még akadt itt anyázás, mulatós hangos dübbögése egy-egy autóból, de sikoltozó nő is, aki azt üvölti barátjának: 
„– Nem akarom mán, hogy megdögöljé tee!” 
zzzzz jött a bogár. MI is van azzal az írással, ahol a főszereplőm egy roma férfi és éppen rendet rak egy téren egy balhéban? Mi van a vezetőjével, akit Apának hívnak és… ? 
Véletlennek nem nevezném, de máris odafigyeltem a buszmegállókban történő dolgokra, a társalgásokra egy téren, figyeltem a helyi cikkeket. Aztán éreztem, hogy írnom kell tovább a történetet Lóránd-dal, a kopasz romával! 
Ám úgy nehéz, hogy bár itt élek, magam is csak egy kis részét láthatom annak, ami a mélyben van. Tudtam, hogy nem akarok kultúrtörténetet majd, nem fogok mélyen bejutni  az igazi éjszakai életbe, mégis akartam a majdnem romasztorit.  
Mit szoktam ilyenkor csinálni? Internet, könyvek, emberek, filmek, zene…és még sokan mások… 
A fent említett szerző és a könyve már közben többször megvolt. Aztán sokadjára néztem meg a Macskajaj című alkotást, ami a maga módján is sokat ad, de ha úgy nézi az ember, sok részletet megmutat egy kultúrából. Talán nem pont azt, ahol én vagyok, de segít. Megnéztem; sokadjára és még mindig azt gondolom: alap és aki teheti, ki ne hagyja! 
Mellette már tudatosan kerestem az interneten olyan kulcsokra, mint „vajdarendszer” , vagy éppen „szertartások” és társai. 
Azt kell mondjam, hogy van anyag bőven, de mégsem az, amit én kerestem. De nem adtam fel és néha éppen egy napi hírben, vagy egy gazdasági lapban leli meg az emberfia a válaszokat… 
Bár tudtam, hogy nem akarok mélyen irodalmat, nem akarok – ahogy fent írtam- kultúrtörténetet, csak egy kitalált és mégis létezhetőnek tűnő, mai sztorit, szépirodalmat is olvastam.  
Az egyik legmeghatározóbb volt számomra Lakatos Menyhért tollából a „Füstös képek” című kötet. 
Ehhez pedig úgy jutottam el, hogy egy alkotócsoportban megismertem Pilizota Szandrát. Tőle sok levélváltásban is kaptam megannyi tanácsot, meglátást, s olyan információkat, melyek segítettek kicsit megszínesíteni a romakultúrával a készülő írásom. Nos külön köszönöm neki, de ő ajánlotta az írót. 
Aligha hiszem, hogy szabad lett volna kihagynom a könyvét! Igazi, mélységes megdöbbenések és mosolyok, meglátások és tapasztalások sorát adta nekem a szerző, aki „bentről” mutatott meg sok mindent a romakultúrából, annak is az egyik szegényesebb részéből… 
Ekkor már tudtam, hogy az én írásom mi lesz majd, mi az alapja és azonnal leírtam a címét is. Egyszerűen homlokon kellett, hogy vágjon és bele is szerettem, mert mindent takart a készülő művemhez…  
A napok teltek, már lassan kezdett összeállni a fejemben, hogy mit akarok. Ilyenkor jobban kinyitottam a fülem, a szemem és már ösztönösen figyeltem a napi híreket, a buszmegállókat, vagy éppen az estét a kinyitott ablakom alatt. A történések pedig zajlottak. 
Ajánlották egy beszélgetésnél Rohonyi Gábor és M. Kiss Csaba: Brazilok című filmjét is, ami ugyan más oldalról enged bepillantást, de mégiscsak jó lehet. Megnéztem. S ezután mint a lavina, olyan dolgok jöttek szembe velem, mint a 80’-as években a „zöld Trabant” játék. Ha meglátsz egyet, szerencséd lesz; azután szinte óránként tűntek fel a zöld autók… 
Szóval már napi szinten hallottam meg a cigányhimnuszt, vettem észre a hírekben, ha roma, vagy más etnikummal kapcsolatos anyag került a hasábokra. 
Itt egy vajdagyűlés, ott az azóta megszűnt gárda, amott egy kerületi betörési kísérlet… 
Kiről, kikről mintáztam a szereplőim? Ki tudja ezt megmondani egy vak esetében? Lehet rólad, lehet egy utcai szomszédról, de az is lehet, hogy magamról. Talán egy filmszínészről, talán egy karakterről Coppola filmjéből. 
Mi igaz a történetemből? Semmi. Csak az, hogy   én nem ítélek el senkit, nem nézek le senkit származása, lakóhelye, vallása, vagy más okból! 
Többen jelezték felém, hogy nehéz témába nyúltam, lehetnek majd kérdések…súlyosak is. Nos igyekeztem senkit nem megbántóan írni és úgy adni, hogy valóban adjak. Néha viccesen- ezt szolgálják a kissé tájszólású beszélgetések-, de akad néha erőszakos rész is. Na még ott sem annyira brutálisan, csak amennyire a történet megkívánta. Itt egy pofon, ott egy káromkodás… 
Apropó: káromkodás. 
Ma, amikor már a híradóban, reklámokban is van belőlük és bár kisípolják, létezik az életben, ezek bizony akadnak a műben. Néha talán keményen hangzik, ezért elnézést kérek. De az életben, ha az utcán két ember összekap és egymást üti, nem fog két pofon között finomkodni és önmagát kisípolni. Persze nem vittem túlzásba, pedig kaptam jelzést: ez még nem is sok. Állítólag van, ahol többet is leírnak mások. 
Na meg ki ne hagyjam: fontos momentum volt az a pillanat, amikor azért, hogy képben legyek azzal, ahogy egy vajda milyen autóval járhat, ennek is utána jártam. Mindenhol a „merdzsó” jött velem szembe, s így alakult, hogy ellátogattam egy Mercédesz autószalonba. Igen, erről korábban írtam, és igen: Fantasztikus élmény volt!  
Szóval eljutottam a kézirat végére a nyáron, mikor a parnasszusomon írtam. Én azt érzem, hogy megérte és tényleg bízom benne, hogy ha nem is egy mély és szépirodalmi mű lett, de egy délutánt, vagy éjszakát megér majd egy-egy olvasónak. 
Arról pedig, hogy a főszereplőim, a roma férfi, az őt vezető vajda és a kerületi önkéntes biztonsági polgárőr miképp rak rendet, a szerkesztőim segítenek és dolgoznak még velem.  
Kozicsek Karácsony Boglárka és Kiss Ildikó szakított alig idejéből a kemény munkához, amit sok magamfajta nem kedvel, de én igen. Mert a szerkesztés alatt jön ki minden hiba- még az olvasó előtt- és fárasztó, de eredményes napok után már csak a nyomda van hátra majd…ám az még odébb van. 
No mi kell még a könyvhöz? Hát a borító! 
Ezt – ahogy korábban A Kardtánc című kötetnél-, most is Kiss Fanni Flóra fogja nekem elkészíteni. Nyugodt szívvel bíztam rá a nehéz munkát, mert tudom: megint olyat varázsol majd a könyv elejére, hogy az olvasó benne akar majd lenni! 
Remélem sikerült jót írni és amikor majd megjelenhet a könyv, akkor: 
Mindenki jó lesz, tesó!