Azért, hogy jobban menjen a várakozás…

profilkép

Jenei András

2020-06-02

Bejegyzés megosztása

Nagy köszönettel tartozom azon olvasóimnak, akik szinte naponta kérdezik meg: 
„– Mikor érkezik a Calderania folytatása?” 
Nekik és persze minden olvasónak tartozom hálával a türelemért, mert bár az írás folyamatban van, mégsem olyan tempóban tudok haladni, mint ahogy a szél száll a tenger felett.  
Már olvashattátok, hogy a második rész a „A Farkaspengék” címet fogja viselni és bár folytatás, külön is élni fog. Aki végigjárta Menthár Korsen kalandjait eddig, annak jön majd itt több várt s nem várt történés még… 
Feltűnik majd még a „kékszemű farkas”, belelátunk a fiú falujának életébe és azokéba is, akik megtámadják Calderania Curpo szigetét… 
Még kis kitartást kérek, de azért, hogy lássátok: koptatom a billentyűket ( régebben azt írtam volna, hogy koptatom a papírt és a tollat)és haladok, íme, felfedek egy kis részletet a születendő kötetből! 
Remélem tetszik majd, s aki meg eddig még nem olvasta volna „A Kardtánc”–ot, most nekivág! 
Az első részt itt megvehetitek: 
https://shop.konyvmogul.hu/j-a-a-donath-a-kardtanc-calderania-1 

Akkor a részlet: 

*** 
  
„A csata már több órája zajlott. Belgor Tao a csatatér nyugati szélén lévő dombról figyelte a harcokat. Orrát, állát és fejét védő sisakját több szarvszerű tüske is díszítette, s ugyan a meleg miatt jócskán aláizzadt már fejbőre, amint le akarta venni a fejfedőt, a körülötte álló pár gaiken azonnal lebeszélte róla. Tudták ők – s persze ekkorra már maga Belgor is –, hogy az ellenségnek alig maradhatott elegendő nyílvesszője, ráadásul ebbe a távolságba el sem érne, ha kilövik, de nem kockáztattak. Egy kóbor vessző is okozhat bajt, ha éppen jó helyen ér célba. 
A völgyet betöltötték a halál hangjai, a fegyverek csattogása, a pengék zengése, dárdák nyelének reccsenései, vagy épp a már fogytán lévő nyílvesszők susogása. Ordított a hegyekről a visszhang, ahogy lent a vértől csúszós mezőn mindenki. Üvöltöttek és őrjöngtek a harcosok; káromkodtak a Horda tagjai, vicsorogtak a zsoldosok, fújtattak a szabadcsapatok emberei.  
Az initiai sereg a csata elején még jóval összeszedettebbnek látszott, mint most, de a fürkésző szem és a többi klán harcosai nemcsak a ruhájuk, esetleg egyesek páncélja alapján tudták megkülönböztetni őket. Még a távolból is feltűnő volt, hogy az initiaiak máshogy vágják le az ellenfelet, eltérő módon haladnak törtetve előre vagy éppen mekkora büszkeséggel fogadják el a nekik szánt halált. 
Vágtak, kaszaboltak, szúrtak; léptek egyet jobbra és karok hullottak a földre; ugrottak előre és hamarosan gurult egy sisakos fej egy hulla mellé; sikoltva fordultak balra és a mellkason szúrt zsoldos vért hörögve dőlt a tócsába…  
A csatatéren a sarat még jobban elfolyósította az elesett emberek, megsebzett lovak vére, ami keveredett más nedvek és tetemek masszájával.  A mező több részén halmokban feküdtek a halottak, a néhol még rúgkapáló négylábúak, és Belgor legnagyobb szomorúságára egyre több volt a harci farkasok teteme is. A csata elején még jó volt elindítani őket, hogy felbontsák az alakzatokat és vicsorogva darabokra tépjék az ellenfél katonáit, ám mostanra alig pár állat kullogott kimerülten ide–oda. 
Két oldalon, a mélyebben fekvő részeken emberi tetemek halmai között csaptak össze a harcoló felek, középen néhány tucatnyi calderaniai katona próbált még mindig kitartani. Kiáltás, sikítás, hörgés mindenhol… 
Belgor széles terpeszben ült egy hordón, onnan figyelte a jobb szárnyon harcoló seregét. Már ami megmaradt belőle. A főparancsnok pislantott apró, sötét szemével, majd nyugodt kézmozdulattal intett az oldalán álló két klánvezéréből az egyiknek:  
– Simvada gaiken! – szólt fegyelmezett hangon. 
– Igen uram! – lépett oda a sötétszürke mellvértet viselő, idősebb alparancsnoka és meghajolt egy kissé. 
 – Úgy vélem – kezdte nyugodt hangon Belgor, miközben bal kézzel letépett egy szál még le nem taposott, kékszínű kis virágot –, nem alakulnak jól a dolgok. Már csak a te embereid és Momede harcosai küzdenek.  
Momede, a Medve-klán parancsnoka nem szólt semmit, csak ott állt mozdulatlanul a vezér másik oldalán, és a lenti küzdelmet figyelte. Jobbja Veta kardjának markolatán pihent, széles terpeszben állt, nevének hallatán megrándult arca. 
– Az ellenség a végét járja – felelte Simvada halkan, de határozottan. 
– Sose becsüld le ellenséged! – felelte valamivel hangosabban és kioktatóan Belgor, majd letépett egy szirmot a többi közül. – Ha egy része el is veszett a seregüknek, biztos van még tartalékuk. 
– Amint ez kiderül, és megmutatják magukat, azonnal parancsolni fogom, hogy a rám osztott Farkasok meginduljanak a gerinc mögül. 
Belgor leszakított megint egy szirmot, és hallgatott.  Kissé felemelte tekintetét az égre, majd visszanézett a virágra és onnan le a csatatérre. 
Két, közel harmincfős csoport hadakozott erőteljesen a mező jobb részén, egy nagyobb a balon és szétszórva itt–ott apróbb egységek. Már nem mindig lehetett követni, hogy ki kicsoda, ki hova tart, honnan jött. Kavarogtak egymás között a katonák, aztán az egyik fél eldőlt, elhullott, a másik ment tovább és folytatta az öldöklést. Néhányan térden állva nyögtek, s vagy megpróbáltak felállni, vagy ha nem volt szerencséjük, egy melléjük lépő ellenség leszúrta őket, levágta fejüket… 
– Innen nézve most az egész csata olyan, mint nálunk, Initián a Gioka-öböl vihar végén – szólt egykedvűen a fővezér és folytatta a kis virág tépkedését. – Fentről néztem annak idején apámmal, és amikor elvonult a zivatar, kezdett megnyugodni a tenger. Már nem olyan vadul hullámzott, s nem volt ereje újabb parti részt meggyengíteni, lerombolni.  Betört a sziklák közé, felnyomult a parti homokra, a gyenge fövenyre. Éppen csak odaért, s már fordult is vissza. Tudod miért volt ez szomorú nekem akkor? 
– Nem uram – felelte Simvada és meredten nézte, mit csinál vezére, miközben seregük utolsó emberei szép lassan elhullanak. 
– Azért, mert tudtam, hogy vége a viharnak, de még nem mehetek le összegyűjteni a partra kimosott rákokat. Még nem nyugodott meg a tenger és lesz egy-két nagyobb hullám, ami, ha ki is sodor néhány rákot, de aztán el is viszi azokat. Mi több, ha épp nem figyelek, engem is magával ragad. 
– Akkor ez azt jelenti, hogy… 
– Azt jelenti, hogy az utolsó emberig harcolnunk kell, küzdeni fogunk. Csak talán most nem úgy, ahogy azt elvárja lelkületünk…   
– Uram engedd meg, hogy elindítsam a Farkasokat! – hajtott fejet Simvada és tekintetében a szomorúság mellett némi büszkeség is csillant. 
– Még ne! – vakkantotta Belgor és odafordult egy kicsit fejével a várakozó másik parancsnokához: – Momede! 
– Igen vezérem! – hajolt meg a gaiken. 
– Úgy látom, mintha eltűnt volna klánod zászlaja. 
– Az előbb még… – jött zavarba a gaiken, hiszen mielőtt szólította volna őt Belgor, az egyik harcosa hátán még ott mozgott a távolban a medvefejet ábrázoló vászon. 
– Ha elveszik a zászló, amit követhet a harcos, elveszik a csata – szólt mélyen a gaiken szemébe nézve Tao, és letépte az utolsó előtti szirmot is a kezében tartott növényről. 
– Uram, akkor engedelmeddel… – hajolt meg Momede, és kihúzta kardját hüvelyéből. 
A fekete markolatú, ezüstösen fénylő penge dalolva zizegett egy pillanatig az atanac kezében, majd elveszett a hangja a tompa zajban. Gazdája csillogó szemmel figyelte urát, de nem szólt.   
Belgor biccentett fejével, mire Momede meghajolt, majd lerohant a dombról.  
Még félúton sem járt, mikor rárontott két ellenséges harcos. Az elsőt egyetlen fordulattal lefejezte, a másikat torkon szúrta, s futott tovább. Egy darabig hallani lehetett, hogy egy dalt ordít, ami rövidesen elhalt a még homályosan hömpölygő többi kiáltásban, fémcsengésben, sikoltozásban. A dallamok szaggatottak voltak, de eleinte tiszták, még úgyis, hogy Momede lihegve énekelt. Szövege szerint egy kismadárról szólt, aki amint kiszabadul ura kalitkájából, szabadságot nyer vele, de utána mégis visszatér. A szomorú hangulatú dal egyre ütemesebbé és hangosabbá vált, de a végét, mikor a kismadár csicseregve repked gazdája körül, s magától száll be a kalitkába, már nem lehetett hallani. 
Momede, még mielőtt teljesen leért volna a csatázók sűrűjébe, újabb három emberrel végzett. Aztán lehajolt a sárban heverő katonájához, felordított és letépte a férfiról a zászlót, majd a saját hátára kötötte. Ezután pedig a megmaradt embereivel beleveszett a küzdelembe. 
– Simvada gaiken! – szólt pár percnyi hallgatás után Belgor, és az utolsó szirommal együtt kettészakította a kezében tartott apró növénykét. 
– Igen Uram! 
– Királyunknak kell ez a föld, mert népünknek szüksége van rá – kezdte nyugodtan. – Itt, úgy nézem, a csatát elveszítjük hamarosan, s bár az ellenség sem nyer, az igazi háború még a miénk lesz! 
Simvada tekintete kissé zavarttá vált, de nem szólt. Kivárta vezetője parancsát. Nem vett levegőt, arcizma sem rándult, csak figyelt. 
– Én itt maradok, mert ez az én harcom – folytatta Belgor. – Klánod megtette, amit kellett, de most itt kell hagynod őket. 
– Hogy érted ezt, uram? 
– Itt egyelőre nem tehetsz semmit, és úgy nézem, a calderaniaiak sem. De … menj a Farkasokkal vissza nyugatra, s vegyétek fel a csatasort Wimgard előtt! 
– Én… – nyögött fel a gaiken és látszott, ahogy elsápad kissé a Belgorénál jóval egyszerűbb fémsisakja alatt. 
– Én harcosainknak biztosítom, hogy tiszta útjuk legyen Saurhoz, és annyi ellenséget viszünk magunkkal, amennyit csak lehet. Te pedig ostrom alatt tartod Wimgardot, parancsnokságod alá veszed az ott várakozó Farkasokat, és kivárod királyunk erősítését. Ha így teszel, akkor nem értelmetlenül jöttünk ide, és elnyered jutalmad urunk előtt is. 
Simvada elnézett a völgy irányába. Egyre másra hullottak el az emberek, és bár a másik oldal is súlyos veszteségeket szenvedett, erősen az Initiaiak álltak vesztésre. Lehet, ha előhoznák a Farkasok klánjának még hátul várakozó katonáit, akkor elnyomhatnák a megmaradt ellenséges sereget; de ha nekik is van még tartalék emberük, valóban volna értelme itt elvérezni? Nem, ő most nemcsak Belgor Taónak, királya fővezérének parancsát teljesíti, nem megfutamodik, hanem egy magot ad a jövő virágának, hogy az kinőjön és szép legyen. Sőt, egyáltalán szárba szökkenhessen!  
– Köszönöm, uram, a megtiszteltetést, és öröm volt veled harcba indulni! – hajolt meg mélyen Belgor felé a férfi. 
– Saur segítse utad és ne feledd: Initia mindörökké! 
– Initia mindörökké! 
Több szó nem esett közöttük. Az a pár szolga és harcos, aki még ott ácsorgott a fővezér körül, szintén meghajolt a távozó Simvada felé, aztán csaknem egyszerre tekintettek uruk irányába. Minden szempárban ott volt az elszántság, ott csillogott a harci hév és a tudat: ugyan halálba mennek, de ez a legnagyobb tisztesség, amit földjükért, királyukért, családjaikért és Belgor Taóért megtehetnek.  
A fekete páncélos férfi lassan felállt. Megigazította fején a sisakját, meglazította kissé a kardját, s utána olyan fürgén rántotta ki a hüvelyből, mintha ott állna előtte az, akinek a fejét le akarja vágni. A mozdulat villámgyors volt, a pengét a körülötte állók szinte nem is látták; csak azt a villanó fénycsíkot, amit a fent ragyogó napból vágott ki magának a fegyver.  
Veta kardja, a”Zengő vér”nem hazudtolta meg nevét; úgy zümmögött fel, ahogyan csak ez a penge volt képes. Kellett hozzá az az anyag és a szellem, amiből kovácsolták; valahol délen bányászták az ércet hozzá és a mester, aki készítette, még valamit belecsempészett a penge hátrészébe. Ettől kissé vöröses színt is nyert a fegyver, s talán ezért is kapta a nevét. Hosszú ideig készült, még hosszabb ideig imádkozott a kovács, mire végzett, aztán ajándékként akarta odaadni hűbérurának. Mikor Belgor meglátta a kardot, az azonnal énekelte neki a dalát, s ezért ő egy egész falut adott a mesternek fizetségül… 
Amint visszatért a moraj a várakozók közé, Belgor pedig lerakta a hüvelyt oda, ahol ült, az egyik atanac odalépett mellé. 
– Uram, akkor nem térünk vissza – szólt halkan és meghajolt. 
A szavak nem kérdésként érkeztek, hanem kijelentésként, ezért Belgor csak biccentett fejével. Mindannyian tudták: a halálba indulnak most, ami életük célja is volt, de senki szemében nem lehetett félelmet látni.  
– Egy harcos, egy atanac kardja a legfontosabb részeként él vele. Ehhez tartozik a kardhüvely is, így, ha elhagyom, akkor többé nem adhatom vissza neki a fémet, ami benne lakik. 
– Engedelmeddel uram – szólt a férfi felé –, a szolgám hadd vigye magával, hogy megőrizze neked, és amint Saurhoz érünk, visszaadhassa majd kezedbe. Ígérem, a közeledben lesz az átkelésnél.  
– Köszönöm… – felelte a vezér és eszébe jutott, hogy nem is tudja a férfi nevét. 
– Goiu Hatomori vagyok, uram – segítette ki őt a katona. 
– Köszönöm, Goiu Hatomori! Most pedig akkor irány a csatamező! Initia mindörökké! – kiáltotta Belgor, s mint korábban Momede, a Medvék klánvezére, ő is dallal az ajkán rohant lefelé a sereg megmaradt harcosaihoz. 
Mikorra a szétesett és még megmaradt csapatrészek utolsó emberei kifáradva, de még mindig harcolva egymás elé kerültek, Belgor Tao egyedül annyi calderaniai katonát ölt meg, mintha több tucat initiaival érkezett volna. Pedig ekkorra már a vérben ázó és sárban tocsogó emberek alig páran maradtak a mezőn.  
Az élők helyét átvették a földön fekvő tetemek, a jajveszékelő, Saur-t, anyjukat hívó katonák, a haldokló hazafiak és ellenségek.  Vörösen és sárosan bűzlöttek a torzók, néha még felnyögött egy alak vagy hörgött egy otthagyott és lemészárolt ló is; de kis idő után felerősödött az érkező varjak károgása, aztán mintha némaság telepedett volna a nemrég még csatazajtól hangos térségre. Már nem volt mit visszaverni a közeli hegyek ormainak, csak a tavaszi szellő susogott, s alig láthatott a szemlélő álló alakot a dombokon. Feküdt minden és mindenki. A fegyverek, a pajzsok, a megtépett, véres és földmocskos zászlók egymás mellett, vagy éppen együtt hasaltak a már egyáltalán nem zöld fűben.”  

Köszönet Szemán Zoltánnak a képért!