Bakonyi betyárok

profilkép

Jenei András

2019-05-27

Bejegyzés megosztása

Megérkezett a tavasz végre. Igaz, hogy kissé esősebben, amit persze már nagyon vártak a virágzó fák, a szikkadt talaj és a földben a magvak, de ahogy szoktuk mondani: „ Mindenből megárt a jó is, ha sokat kapunk egyszerre!”  
Nos, esős napokat követve végre napfényes reggelre ébredve a hosszú tervezések után megindulhattunk a Bakony egyik legszebb részére: Bakonybél-be. 
Ilyenkor, mindig elmélázok, hogy anno az emberek „csak úgy” jártak –e így kicsiny országunk vadonjában? Ment esetleg szórakozásból bármelyik egyszerű ember, vagy éppen gazdag úr egy erdőbe, hogy ott aztán kiszellőztesse tüdejét, nézze a fákat, hallgassa a hangos madarak csiripelését? Lehet, de én azért mégis kételkedem kissé… 
Bakonybél közvetlen környezete mára már turistákkal tele lévő s mégis a természetet valamennyire megőrző vidék lett. A kis falu és a környező települések úgy olvadnak bele a ma még igazinak tűnő erdőségbe, a Dunántúli középhegység eme részének vonulataiba, mintha azok ölelő karjaikkal fognák közre a kis házakat. Együtt télen a hó alatt - ami ma már majdnem ritka -, tavasszal a sok rügy és virág között, vagy éppen nyáron a hűs árnyékokban. Igen, ki ne maradjon már az ősz sem: a sokszínű és lehullott levelek vaskos paplanja már szinte hozza a téli hidegek szeleit mikor eljön… 
A környék ma a turizmusból, az erdészetből s a vadászatokból él meg, de ezek nyomait szinte mindenhol láthattuk. A megszámlálhatatlan erdei utak mellett több helyen kitermelt farakások, jelzett csapások és most épp sártócsás utak mutatták a gazdaság eme formáit. Máshol régi, felújított és aktívan működő vadászházak ásítoztak a fák törzsei közt, vagy éppen egyik úti célunk, a Gyilkos-tó mellett már kiépített pihenő örvendeztette meg az éppen ideérkező- s még működő- úttörők idősebb csoportjait. Ők persze szabályosan tüzet is raktak és amit azon sütöttek, az már illatos füstjével hívott is mindenkit magához azok közül, kik ott serénykedtek… 
Miközben átdöcögtünk egy kisebb utacskán, szellemem inkább elreppent a jelenből és kizárva a kisvonatunk benzinfüstjének negatív jelenlétét, az erdőre figyeltem. Ez pedig már csak akkor tudott életre kelni, mikor kissé túráztunk is a fák között… 
Megszűnt a berregés, a füst, a hangzavar.  Csak a madarak, a napsugarak, az erdei illatok – melyek nehezebben érhettek el- foglalkoztattak. 
Szarvasok, vaddisznók, őzek csoportjai, kósza vándorok halk léptei vettek körül, s a világ békéje. Lágyan ringottam a napos és felhőtlen ég alatt, a magasra nőtt lomboktól védve és meghallottam az apró állatok szöszmötöléseit az avarban. Éreztem a tegnapi eső után megjelent gombák illatát, a vadak által feltúrt, mohás és korhadt fával meghintett erdei föld szagát és hallottam a hátul tovacsörgő patak hangjait. 
Álomból a valóba csöppentem, mikor megállt vonatkánk a második séta utáni alkalommal, de csak azért tudtam megbocsájtani neki, mert tisztában lehettem vele: ebédre finom vörösboros vaddisznópörkölt vár. Megérte, mert az ízek kárpótoltak! 
Nem tagadom, mivel veszprémi születésű vagyok, s gyermekkoromban sokáig innen nem messze éltem, Csajágon, ami ugyan már a Mezőföld, de mégis ide érzem világom haza-, valahol erősen vonzódom magam is ide. Nem úgy, mint Nagy Bálint, de ha lehet, mégis kissé hozzá hasonlóan. 
Egyik kedvenc verse, a „Bakony, te szép hazám” című minden sora hozzám szól, a Bakonyhoz és mintha én is csak ezeked dúdolhatnám, mikor belépek az erdőkbe, a közöttük futó patakokba, a kis utacskák gödreibe. 

Én visszaadni ezt kevésbé tudom - bár törekszem rá ahol csak tudok -, de legyen itt a fent említett író és költő verse erre: 
https://valentinus-uj-irodalmi-honlapja.webnode.hu/nagy-balint-irasai/  

Én pedig egy illatból, egy érzésből, egy hangból majd talán máshol és máskor kiragadva egy kicsit, fantáziám segítségével más történetet írhatok. 
Mondjuk hőseim épp bakonyi betyárok lesznek? Lehet nem is bakonyiak, vagy nem is betyárok. De ők is majd érzik és átélik mindazt, amit hazánk eme gyönyörű tája ad nekünk ide betolakodó embereknek…