Csernobilról

Elöljáróban annyit, hogy nem vagyok kritikus, s a véleményem szimplán olvasói lesz. Egy kis szösszenet arról, mit éltem át a kötet megkezdése és vége közötti három napon.

Néhány éve olvastam egy másik könyvet (Piers Paul Read: Uramisten, mit tettünk! – Csernobil), ami letaglózott a témában. Azután bár még szétnéztem az interneten, nem lettem okosabb, csak kissé tájékozottabb. Talán.

A ma már történelem és még valahol valóságról szóló tényeket bátran kutassa fel bárki, az interneten ma már sok minden fellelhető… 

Anno 1986-ban gyerekként semmi nem jutott el hozzám erről. Szüleim is annyit tudtak, amit a hírekből lehetett tudni utólag és a mai napig emlékszem:

„Felrobbant valami a szovjeteknél… valami reaktor… csak jól meg kell mosni a kertből mindent, mielőtt megesszük.”

Mondom: gyerek voltam és még össze is kevertem egy másik robbanással az egészet, a Challenger űrsiklóéval…

Aztán ahogy jött, el is felejtődött sokáig.

Később ugyancsak a hírekből hallhattam, hogy voltak magyar kamionosok, akik oda-vissza járták a környéket és…

Szóval amikor nemrég elkezdték vetíteni a HBO-n a Csernobil című filmet, emlékeztem a régi másik könyvre és tudtam: el kell olvasni ezt is, amiből készült a film.

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima című könyve az első húsz oldalon annyira lenyomott, hogy nem is voltam képes folytatni aznap. Tisztában voltam vele, hogy mi történt, már amit ugye lehetett tudni, de ahogy az írónő ezt tálalta, olyan volt: mintha egy öklöst adtak volna!

Az oldalak, a riportok olvastán megdöbbentett a tények, a hírek elhallgatása, a hazudozás, a kommunizmusba vetett hit és a butaság egyvelege, s az, ahogy valóban hősök mentettek meg minket!

Az önfeláldozás, a kijelölt önkéntesek, a tagkönyv, a krumpli, a tej és az aratás szinte egyet jelentett és jelent talán ma is: az életet. 

Bevallom, hogy néha meg kellett állnom és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek az eseményeken, a felfogáson, a hiten? 

Hány ember halt meg, hány ember életét mentették meg és mennyit lehetett volna még?

S mi is lett azokkal a más élőlényekkel, melyeket nem lehetett megmenteni, nem lehetett evakuálni? A földbe temetett házak, az elásott falvak, s a munkában tevékenykedő gépek, autók, ruhák, befőttek… 

Minden rész egy riport, egy beszélgetés. S mindegyik bentről, egészen a lélektől, az elméből, az emlékekből áll fel és mégis felépíti azt, amit más leírások nem adnak vissza. Nem dátumok, sugárzási értékek, nem élők és holtak, katonák számai beszélnek a sorokból, hanem maguk, akik ott éltek. S mikor olvastam a kötetet, már közülük is sokan csak voltak… 

Egészen más mentalitású emberek léteztek és túlélnek ma isott és félelmetes, döbbenetes olvasni még ma is erről

Dobáljuk a közhelyeket, ha meghalljuk Csernobilt, de szerintem még ma is sokszázezren vannak, akik felfogni nem tudják: mi történt ott…

Még én sem…

Én ahogy olvastam, nem a szivárványszínű, vagy más világító robbanást éltem át, hanem először az ionizáló fehér fénytől való félelmet, aztán azt, hogy bármi jöhet, amit nem tudunk uralni és könnyedén végezhet is velünk? Fájdalmat okoz – kint és bent egyaránt –, szenvedést, elvesztést… 

Aztán fogytak az oldalak és nőtt a sötétség bennem. Egyre mélyebb, egyre sűrűbb lett és ki kellett tárnom az ablakot, hogy rám süssön a nap.

Utána meg eszembe jutott a könyvből egy ilyen jelenet és már azon is megdöbbentem, hogy mi minden vesz körül minket, amiről nem is tudunk.

A könyvet azt hiszem erős idegzetűeknek ajánlom és bőven szánjanak rá időt az elolvasására. Néha álljanak meg, tegyék le akár napokig, majd értékeljék azt, ami van nekünk. Azt, ami jó, ami tiszta, ami éltet! S amint a végére értek, örüljenek: mi csak olvasunk róla…

Remélhetőleg…