Hitvilágot teremtettem és a valóságban megáldottak érte

Hiszek Istenben, vagy legalábbis valakiben, aki valahonnan- akár fentről- irányít minket és sorsunkat. Érzem jelenlétét, de mégsem vagyok vak  fanatikus, nem tartom magam vallásosnak.  Hiszek, mert valamiben hinni kell.  

Reformátusnak kereszteltek, de a gyerekkori néhány hittanórán kívül néhány esküvőn és istentiszteleten kívül nem járok templomba. Vallok, mégpedig azt, hogy nem attól lennék nagyobb hívő, ha járnék… 

Amikor elkezdtem tervezni, majd aztán megírni a Triannita-sorozatom, kitaláltam benne egy olyan hitvilágot, ami nagyon hasonlít a földi kereszténységhez, de mégis másabb. Van benne egy főisten, vannak szerzetesek, vannak szertartások és van szentírás is. Hasonlít, de mégis más. Szükség volt rá, hiszen a középkorinak megfelelő történelmi jellegű történetembe kellett, kihagyhatatlan volt. 

Nemcsak nem lett volna jó egy az egyben átemelni a földi hitvilágot, de ha bekötöm magam egy valós körbe, onnan nehéz megszabadulni, s nagyon meg kellett volna felelnem a valóságnak.  

A megírt szertartások, a kitalált szentírásom szövegei hangulatot adtak, s igyekeztem olyan mélységbe vinni velük a történetet, ami igazabbá, ízesebbé vitte a sztorit. 

Meg is kérdezték, hogy miért nem gondolkozom azon: megírni magát a kitalált, de egész ottani szentírást… 

Azt feleltem, hogy egyrészt nemcsak nem vagyok méltó egy szentírás elkészítésére ( hozzáteszem, hogy ugye a Bibliát sem egy ember írta),másrészt nem szeretnék összetűzésbe keveredni semmilyen egyházzal azért, mert „átírtam” valamit. Ami persze nem lenne igaz, de… 

A regényciklus persze elkészült (jövő év elején jelenik meg a befejező rész), de a történetem a második kötethez kapcsolódik. 

A Triannita- Az árnylovasok című részben a király megkapja az ország koronáját. Ez igazi feladat volt számomra, hiszen olyan királyi ékszert kellett kitalálnom, ami kinézetével méltó párja lehetne bármelyik, főleg a Magyar Szent Koronához. 

Ehhez, ugyan emlékeztem látó koromból az igazira, de valahogy meg kellett „nézni” ismét. Vakosan, tapogatva… 

 Miként lehet ezt kivitelezni egy olyan dologgal, ami üvegvitrin mögött pihen? 

Kutatásom során találtam több másolatot is, de mind hasonlóan az eredetihez, a vakok elől elzártan volt látható. Én viszont nem adtam fel.  

Hosszas keresés és tárgyalás után lehetőséget kaptam a Szent István Bazilikában, hogy megtapinthassam az ott őrzött, porcelánból készített másolatot! 

 Juhász Adorján, aki vigyázta és ott volt, nagyon kedvesen segített hozzá a lehetőséghez és azt éreztem: a tőle kapott ajándékot úgy adhatom vissza méltóan, ha az elkészült könyvből adok neki egy tiszteletpéldányt. 

 Egy évvel később izgatottan vittem be a kötetet és kerestem Juhász urat. Bekísértek egy terembe és kérték, hogy várjak, szólnak neki. Amíg ott várakoztunk feleségemmel, megjelent egy idősebb, alacsonyabb  úr, aki ugyan civilben volt, de ahogy megszólított, éreztem: ő pap, vagy talán nagyobb tisztű ember itt. Elmondtuk neki, hogy már hívták akihez jöttünk, elmondtam, hogy mi célból keresem Juhász urat. 

Kellemes  és meleg hangján megnyugtatott, majd mind az én, mind a feleségem fejét megfogta és kissé maga felé döntve keresztet rajzolt a homlokunkra… 

Nem is tudom, hogy mit éreztem akkor.  Melegséget? Hitet? Valakit, aki ott volt, aki előtte is jelen volt, csak még a látók is csak bentről láthatták?  Szeretetet, erőt,a valódi hitet? 

Azt tudom, hogy jó érzés töltött el. Erősebb lettem valamitől, talán tisztábban vert a szívem, talán nem fájt semmim, talán láttam is egy pillanatig. 

Az idős ember megnyugtatott, hogy bár Juhász úrnak szóltak, de ne várjunk rá, mert nagyon elfoglalt, de a könyvet megkapja, ezért ő maga vállalja a felelősséget. Mosolyogva és zavartan, de mégis békével léptünk ki feleségemmel a bazilikából. Köszönő ajándékot vittünk és egy nagy ajándékkal léptünk ki onnan. 

Nem lettem hívőbb, ma sem járok templomba, mégis óriási érzés tölt el, ha rá gondolok arra a napra, vagy ha elmegyek a bazilika mellett. 

Köszönjük!