Hozzáértés nélkül

profilkép

Jenei András

2019-07-20

Bejegyzés megosztása

Írásom témája nem más, mint Bán Mór: Hunyadi 10. kötete, a „Vihartépte zászlaink” … 
Azzal kell kezdenem, hogy nem vagyok hozzáértő. Sem kritikát nem tanultam, sem szakmailag nem vagyok felkészült arra, hogy szabályos kritikát írjak, így egyszerűen, mint egy olvasó csak elmesélem a gondolataim és magánvéleményem  a könyvről. 
A sorozatot a kezdetektől fogva olvasom és Bán Mórnak sikerült egy olyan korszakot megkedveltetnie velem, amit egyetlen iskolai tanáromnak sem! 
Emlékszem, hogy amikor erről a korszakról tanultunk, Hunyadi neve még megvan, de egyetlen hadjárata, egyetlen ütközete- kivéve az utolsó Nándorfehérvárit- nem maradt meg.  
Számomra a magyar történelem akkori része egyszerűen kiesett. Talán nem tanultam meg, talán nem megfelelően oktatták, de miért is érdekelt volna kiskölyökként, aztán tiniként az, hogy melyik király korában melyik főurak és hadvezérek mit és hova? 
Bán János irodalmi eszközökkel és még, ha néha nem is mindig szigorúan a tényekkel, a dokumentált események során, de megtanította nekem azt a korszakot. Jó, így már a tízedik kötet után persze felére nem emlékszem, de értem és „láttam” mindazt, amiből anno megérthettem volna a magyar történelmet. Bár hosszú lett volna- most sem rövid- akkor ez egy kötelező olvasmányként, de lehet jobban élveztem volna, mint mondjuk… ez egy másik téma. :D  
De most nem szeretnék a tíz kötetről írni, csupán csak a most megjelent legutolsóról. 
Van, aki vitatja Bán Mór stílusát, s van, aki isteníti. Van, aki szerint pont annyira korhű, amennyire kell és van, aki szerint bizonyos részeknél már annyira inkább fantasy-t ír, mint történelmi regényt, hogy ez így nem annyira jó.  
Én, aki kedvelem mindkét műfajt és bevallom elfogult is vagyok, mégis azt mondom: a Vihartépte zászlaink Mór eddigi egyik legjobban sikerült kötete a sorozatban! 
Irodalmi szinten gyönyörűen fejezi ki magát; mint mindig. Ízes szavak, szófordulatok tarkítják a regényt és ahol csak lehet, ott lapul a latin, a török, a görög és más nyelvek megannyi  használható mondanivalója. Ha kellett, megfelelően szóltak a szereplők és ahol meg belefért, bizony előugrott egy-egy káromkodós rész is. De szigorúan csak annyi, ami már elengedhetetlen és kell is. 
A másik, amit a történelmi regényeknél megfigyeltem, hogy ahol ott kell legyen az erotika, az írók nehezen bánnak a megfelelő mértékkel. Nos, Bán Mór itt is megtalálta a középutat. 
Ami tény: a 2. Rigó mezei csatát Hunyadi csúnyán elveszítette. Azt, hogy ennek mi volt az oka, mi az előzménye, hagyjuk.  A többi még úgy is a múltba veszett, hogy aki kutat, fellelhet tényeket. 
Ám azt, ahogy közel 300 oldalon át az író kifejti a török és magyar csata szereplőin át a fejleményeket, senki nem látta. Illetve sokan látták, de elmesélni már senkinek nem nagyon volt így módja… 
Én vakon olyannyira átláttam a 120 000 ember, ló, ágyú, harci szekér és más szereplők életét, mozgását a csatatéren, ahogy eddig sosem egyetlen műben sem. Minden szárnymozgást, minden  ágyúdörrenést, kardlengetést, bárdvágást láttam. Hallottam másodpercenként a csontreccsenéseket, a hús sercegését, a kiáltásokat, s éreztem a vér bűzét, a pokol minden részét! 
Egyesek szerint már-már horror-jelleget kapott a sok kiontott vér és bél, agyvelő, az értelmetlen kaszabolás és földbedöngölés. Talán valóban sok, de egy csatában aztán más tényleg nincs, csak ezek tömkelege. 
Ami pokoli, azt nem lehet szépíteni szerintem. Talán nem is kell.  Vagy mégis? 
Számtalan kép és jelenet emelte olyan szintre a könyvet előttem, aminél nem tudtam, hogy gombóc szorítja a torkom, vagy nevetnem kell. Büszke voltam arra, hogy magyar vagyok, s mosolyogtam egyes szereplőkön is, ahogy újra s újra ott voltak a forgatagban. Nem feladva, utolsó erejükön túl és csak a hazájukért… 
Ki volt Hunyadi János? Egy hadvezér? Egy ördög? Egy kormányzó? Ember volt egyáltalán ő? 
Minden egyes fejezet után azt hittem, hogy ezt még nem lehet fokozni, de boldogan csalódtam. Néhol az ember még akkor is szorított az egyes szereplőkért, de még a csatáért is- annak ellenére, hogy tudható volt: elveszett, hogy már semmi reményt nem adott az író.  Ám a minduntalan előhívott utolsó tartalékok megmutatták: ha van cél, az ember nem fárad, vagy ha igen, akkor is kitart még. Mindenen túl. 
Néhol a remény tartotta meg bennem a lendületet és ezt az sem vette el, hogy egy ilyen fonalat maga a véres gyilkosság, az akkori felfogás és ösztönös védekezés fojtott meg.  Sírni tudtam volna a fájdalomtól bizonyos jeleneteknél, máskor meg a levegőbe öklöztem: ez az! 
Tudtam, hogy Hunyadi és még sokan mások is túlélik a vesztes ütközetet, hiszen messze még Jankó halála, mégis izgulhattam életükért. 
Bán Mór fergetegesen ötvözi az 1448-as évet és a másik vonalon zajlódó eseményeket, amik meg már 1526-ban játszódnak. A történet elmesélése, a közben zajlódó politikai játszmák mégis szorosak és mindaddig, amíg a kettő valahogy össze nem fonódik, az ember egy könyvben mindig kettőt kap, két történetet.  Épít, zajlik, aztán mielőtt leülne- sehol nincs ilyen-, máris felráz a váltás. Persze a lehető legérdekesebb résznél… 
S a végére még mindig maradt izgalom, hiszen mikor Hunyadi hazatér, még ott is szorult helyzetből, de megmenekül… 
Alakulnak a Hunyadi család ágai, egyre több szerepet kapnak a mellékszereplők és a legvégén megint ott a gombóc a torkomban! 
Érezni a hazatérő harcos felé áradó szeretetet, tiszteletet és az elismerést még úgy is, hogy megszámlálhatatlan halott hazafit hagyott hátra.  
Bán Mór óriási és nem tudni meddig (a hírek szerint csak a Hunyadi Jánost felölelő sorozat 12 kötet lesz majd)  is tartó műve, a sorozat ezen kötete is véget ért.  No és mégsem.  
Akik jól ismerik a történelmet, még azoknak is jön majd gondolom nem kevés történés és meglepetés a következő részekben. Mert hát még előttünk van Bizánc és Nándorfehérvár ostroma.   A kérdés: 
Mikor olvashatom megint a folytatást? Remélem nemsokára!