Nem én akarok mindenáron győzni, hanem ő veszíthet

profilkép

Jenei András

2020-02-05

Bejegyzés megosztása

Nem titok: ha írok, ahhoz igyekszem a legtöbb tudást felkutatni, megismerni és mindezeket amennyire szükséges, beépíteni abba, ami a kezem alatt formálódik. Ha lovagkor a téma, akkor onnan való páncélok, várak, kódexek. Ha Kelet, ha keleti harcmodor, akkor pedig olyan elérhető oktatás, fegyverbemutatók, edzőtermek és mesterek, akiktől a legtöbbet és legjobb módon tudhatok meg eme témában. 
S mivel a „Calderania – A  Kardtánc” tavalyi megjelenése után van egy olyan álmom, hogy jönni fog a folytatás, így egyértelmű volt: mivel Japán, Kína messze van, idehaza kell keresnem…    
Nagyon hosszú idő és egyeztetések után nemrég végre sikerült eljutnom egy helyre, ahová még tavaly igyekeztem... 
2019 őszén voltam egy barátommal egy előadáson, ahol a japán kard alakjának a változásáról kaphattunk színes és sokrétű előadást, s ahol nem más is jelen volt, mint Szugavara Tecutaka szenszei, s aki már ott elvarázsolt minket. (Erről, és hogy ki ő, korábbi posztomban találsz információkat. )  
Ott már elhatároztam, hogy megkeresem az előadás másik főszervezőjét, Somogyvári Szabolcsot, és megkérem: ha mód van rá, meséljen, mutasson nekem néhány dolgot arról, hogy ő, ők itthon miképp mívelik a tensin sóden katori sintó rjú irányzatot; a japán kardművészetet, kardrántást – s még több másik harci módozatot. 
Végül nemrég azon vettem észre magam, hogy ott állok a barátommal a Keiko Harc- és Mozgásművészeti Akadémia bejáratában. 
Szabolcs, aki vezetője ennek a dojo-nak, ső a kjósi ( azaz a tanár- ezt a címet igen nehezen adják meg és minimum tíz év alatt érhető csak el)  , melegen fogadott és invitált be minket. Miután értelemszerűen lekaptuk a bakancsainkat, s leraktuk a kabátot, táskát, egy finom kávéval a kezünkben foglaltunk helyet a szőnyegen fekvő ülőpárnákon. 
Mire észbe kaptunk, máris csatlakozott hozzánk két ottmaradt társa is: Markó László (mokuroku), Seidl Róbert (mokuroku; ez a titulus a haladó gyakorló-t jelenti és minimum öt év kell hozzá) .        
Elhatároztam, hogy tudni fogom, mit kérdezzek, ám mégis valahogy ösztönösen a „Mit szeretnék tudni?” kérdésre jött a válaszom: „Mindent…” 
Ám hiába is olvastam már nem kevés – talán nem is sok – irodalmat már, láttam fiatalon több filmet, hallottam más iskolákról dolgokat, kutatgattam a buddhizmus tanait, mégis éreztem: amit majd ott kapok Szabolcséktól, sokat segít majd nekem. Ha nem is pont abban, hogy egy adott harci jelenetet leírjak – bevallom, ezt is szerettem volna – , vagy a belső egyensúly megértésében, mégis igyekeztem minden memóriasejtet kitárni az agyamban. 
Miután az első pár mondat elhangzott igazi bevezetésként és egyben helyette is, a szabad beszélgetésre bíztuk magunkat. Ha a téma kihozza azt, amit majd tudni akarok, akkor előtör, ha nem, akkor pedig vagy megtudhatom utólag, vagy lehet, nem is fontos. 
Alapként fogalmazta meg Szabolcs és két társa, hogy az irányzatuk főleg a lágyságra és dinamikára épül és ezt követi. (Az erő persze megmarad, hiszen egy védekezésnél, ha egy lándzsa betalál, annak ereje van.)  Nem a durva és erős „csihi-puhi” a jellemző, hanem az, ahogy ez utóbbiak nélkül – s mégis velük – hajtják végre a pontosan megtanult formagyakorlatokat.  Mivel engem leginkább a karddal, két karddal és más fegyverekkel való küzdelem érdekelt, erre összpontosítottunk.  
Itt nem tisztán arról van szó, hogy önmagunkat kell legyőzni, nem is az ellenfelet, hanem azt kell elérni, hogy ő veszítsen. ”Én nem akarom őt legyőzni, csak őrzöm a saját keretem. Ha ő ezen fennakad, akkor saját magát győzte le.” (Mivel konkrét formagyakorlatot végez a két harcos, ahol csapás, hárítás, oldallépések, visszatámadás  és társai folyamatos sorrendje történik – mindezekben a lágyságra való törekvés,  az erő megtartása fontos – gyakran a mozdulatok finomítása és pontosítása alatt lehet az a hiba, amit ha észlelünk, már eldőlhet egy küzdelem is.)      
Ekkor futott át a fejemen az első lényeges gondolat, hogy mennyire nem lehet belelátni egy szamuráj fejébe kintről, és mennyire sokan nem is értik egy-egy harcművészet lényegét! Leírhatok én egy párbajt, egy csatát úgy, hogy nem kell értenem igazán a benső értelmét két harcos gondolatainak, de ha mégis egy kicsit meg is értem, máris lehet az egész párbaj néhány másodperc csak. S ezek a gondolatok milyen személyiséget adhatnak egy meglévő karakteremhez? :D )  
„A teljes önmagunkban való lét megőrzése fontos, s ha ebből kizökkentik a harcost - félelem, düh, stb. – akkor adódhat lehetőség a győzelemre. 
Csak ültem és figyeltem, ahogy elsztorizgatva mesélték el, hogy miképp szerelt le egyikőjük egy „nem kötött formagyakorlatot végző” tanulót azzal a tudattal, hogy nyugodt maradt és a kard ott volt a kezében. Aztán még mielőtt meg is mutatták volna, egyszerűen értettem azt is, hogy a magasabb szinten egy ilyen formagyakorlat már abban-is- különbözik az alapoktól, hogy nemcsak gyorsabban mennek végig a lépéseken, de ott már a kard megtartása – ütés visszafogása – is él.  Azaz amíg egy alapgyakorlatban hallottam, ahogy léptek, összeütődtek a gyakorló fakardok (bokken), a második bemutatónál szinte némán és negyedannyi idő után csak jelezték: ennyi volt. :D  
„Mert ugye a kard egy érzékeny műszer és vigyázni is kell a pengére.” Mint ahogy az is itt vált nekem egyértelművé, hogy egy szamuráj mozdulatai nem ösztönösek, hanem természetesek voltak. Mert elsajátítani valamit mesteri fokon nem ugyanaz, mint hozni önmagunkkal… Szabolcsék itt egy komplett gyakorlatot mutattak meg nekem, s magyarázták el a lényegét annak, hogy mit végeznek, s idővel ezek hogyan finomodnak, tökéletesednek. (Miközben figyeltem, fejemben már vad képek sorakoztak egy-egy könyvbéli jelenetemhez: miképp áll majd fel két karakterem, mit és hogyan tesznek egy vágáshoz, hárításhoz.) S ahogy írtam az előbb, megmutatták ezt egy felsőbb szintű mozdulatsorral is… ezt már nem „láttam”, de mégis tudtam, mi történik. Ezután kezembe adták a gyakorló kardot – ennek a hosszabb és a rövidebb változatát is –, a lándzsát, az alabárdot. Persze mind fából készült, mégis meglepődtem: ha egy ilyennel fejbe vágnék valakit, nem köszönné meg; ha igazival, nem nagyon keresném a fejét…  
Szabolcs aztán, mire észbe kaptam, a markomba nyomott egy 400 éves, igazi japán katanát. 
Társai segítségével – végre – úgy foghattam kézbe ezt a nemes fegyvert (ezzel persze ők már gyakorolni szoktak), ahogy azt igazán kell. Tiszta lett, hol legyen egy-egy ujjam, hol tartsam a markolat végét, milyen szögben legyen előttem a penge… 
Amit kicsit sajnáltam, hogy nem használnak védőruházatot, mert azt is megnéztem volna, de mivel ők igazából nem a testet csapkodják, hanem ahogy fent írtam: megelőzik ezt és csak jelzésképp ér be a találat, meg a rugalmasság is a cél, könnyedén engedtem el ezen vágyam. :D 
Megemlítettem a kétkardos stílust: válaszként megkaptam: az egy igen magas szint és pont ezért nagyon hatékony is. Feleannyi idő alatt egyszerre véd és támadhat is a harcos…  
Ezután pár kérdésre rátértünk a kardrántás művészetére is. Mivel ezt is oktatják, a könnyed beszélgetés folytatódhatott és már azonnal megértettem a lényeget belőle. S bár az interneten vannak rövid feljegyzések más oldalakon, megértettem: az alapok és a variációk ugyanarra épülnek fel. Nem mindegy, hogy állva, ülve történik a mozdulatsor, s nem mindegy, hogy honnan indítjuk a folyamatokat… 
Természetesen ezt már nem párban gyakorolják, de ezen meg sem lepődtem. :D 
Mire elfogytak a kérdéseim- lehet, nem is fogytak el igazán? – szóba került az is, hogy volt-e már igazi incidensük a valóságban… Ők egy-egy könnyed esetet el is meséltek, de nem voltam meglepve, hogy nem történt semmi véres, s ahol lehetett, inkább elkerülték ezt. Nem megfutamodtak, csak felmérték a szükségességét annak, hogy mit kell, és mit lehet tenni, vagy mit lehet elkerülni ott és akkor. Közben megőrizték a téma komolyságát, oktattak, meséltek, ám mindig lazán és mosolyogva… 
Nehéz lenne pár mondatot összefoglalóként még ideírni. Nehéz lenne megfogalmaznom, hogy mit hoztunk el onnan, mikor elköszöntünk és kiléptünk az akadémiáról. Akkor pár percig csak bandukoltunk a hűvös januári délutánban és bár Pesten koptattuk az utcákat, én valahol messze jártam. Talán még az akadémián, talán Japánban... de az is lehet, hogy egy téren, erdő szélén, harci táborban: két harcos mellett nézve, ahogy egymást figyelik kivont kardokkal. Talán egyikőjük elhajította a hüvelyt a kardjáról, a másik pedig csak jelzi: már vesztettél. De az is lehet, hogy párbaj előtt állnak, s az egyik csak meghajol, és ezzel nyeri meg a küzdelmét? 
Köszönöm Szabolcsnak, Lászlónak és Róbertnek a segítségeket, a bemutatókat és azt a tudást, amit megosztottak velünk. Azt, hogy nyitottak voltak egy apró kérésre, s a rövid idő alatt is annyit kaphattunk tőlük, amit csak lehetett. 
S ugyan még csak kutatgatok, keresem a megfelelő formát a Kardtánc folytatásához, ígérem: ha beindulok vele, és lesz még kérdés, bátran jövök, s érdeklődöm!