Olvasói vélemény „ Az enyém” című kötetemről

profilkép

Jenei András

2020-05-26

Bejegyzés megosztása

 A könyv nem új, de hiszem, hogy időtálló. A nyomtatásban megjelentek között a harmadik volt, de az elmúlt időkben megélte a második javított kiadást is a Queer Kiadónál ( ami azóta már megszűnt) és Gépész hangján hangoskönyvként is elérhető az elektronikus formája mellett a Magyar Elektronikus Könyvtárban : 
http://mek.oszk.hu/09400/09420/   

Hangoskönyv változat: 
http://mek.oszk.hu/15800/15812/  

Az alábbi vélemény már hozott új olvasót, hát megmutatom és bízom benne: keresni fogják még mások is!  
A képeket is köszönöm Leventének!  

„Bennem sokáig az a kép élt a vakokról, hogy ők erős akaratú emberek. Számomra ez nem igazán írja le jól azt az utat, amit a látásukat elveszítő emberek többsége bejár miután elolvastam András könyvét. Nem csupán rendkívüli teljesítményre lehetnek képesek, az ő példájából kiindulva, hanem sokkal inkább együttműködésre, megújulásra is.  
A mű abszolút kortárs, hiánypótló mű. Nem csupán látássérültek számára tud betekintést nyújtani ebbe a világba, hanem szociális területen dolgozóknak, hozzátartozóknak, laikusoknak. Mellőzi a vontatott tájleírást, a felesleges erőltetett jelzőket, nincs elakadás, tárgyi zavar sem egy-egy mozzanatnál. A történet dinamikus, nem ugrál az időben, pontosan lehet tudni, hogy a szereplők, kik és mivel foglalkoznak. A hosszabb, pangó időszakok tömör összefoglalásakor sem áll le a cselekmény. Mint olvasó, az érdeklődésemet a mű utolsó mondatáig fent tudta tartani. Sőt én szívesen olvastam volna tovább. Humor van bele csempészve, a legváratlanabb helyzetekben élét veszi a fokozódó stressznek, az eluralkodó kilátástalanság érzésnek.  
Minden ember életében léteznek romboló erejű hiányok, valamint elviselhető, egészségesen hordozható hiányok egyaránt. A szellemeség ami őszinte, egyenes, szalonképes segíthet ezen hiányok ellensúlyozásában. András realista kisregénye ebben szintén példaértékű. 

Jelen századunkban a nagy kihívás emberré válásunk, felnőtté válásunk során az, hogy képesek vagyunk-e ép emberi kapcsolatokra. Ennek a kapcsolódásnak egészen speciális formáját más embertársak segítésében találhatjuk meg. András művéből, nem csak a puszta élni akarás merev hajlíthatatlansága, hanem az is kitűnik, hogy ő adottságaival, és a realitással együttműködni képes ember. Tisztában van azzal az alapvető ténnyel, miszerint érdemben segíteni az tud másoknak, aki már önmagán is segített. 
A gondozás nem csupán a saját valóságának elfogadásában támogatja őt, hanem más emberek törékenységének az elfogadásában is, hogy ne szégyenérzettel, ne ítélkezve tekintsünk önmagunkra, sem másokra. Ez egy nagyon hosszú út, amin már András számtalan lépést tett meg kimagasló eredménnyel.  
Írásából egyértelműen kiderül, hogy azok a nehéz időszakok, mikor azt éljük meg, belül csorbát szenvednek a támaszok, vagy hirtelen kicsúszik lábunk alól a talaj. De ez nem annyira a külsőségektől függ, mert ott minden küzdelmes, hanem valóban ott akkor belül kell rendet rakni, vagy keresni a belső forrásokat, hogy tovább tudjunk lépni.  
Ha mi felnőtt emberek nem válunk több valóság érzékkel megáldott emberekké, akkor az ideáink, az eszményeink mit sem érnek. A fiatalkorban minket mozgósító pozitív hatások, amik az előttünk járó nemzedékből megérintenek, megmozdítanak, lényeges, hogy saját valóságunk elfogadását segítsék. Ha ez meghiúsul az utánunk jövő generáció szemében becsületünket veszítjük. 

Egy amerikai közmondást idézve, ahol akarat van, ott út is van. András írása Az enyém hiteles példa erre, miképpen „Soha ne add fel!” 

Szekszárd, 2020. május 21. 


Túri Levente”  

Köszönöm szépen Leventének, hogy megosztotta velem gondolatait! Remélem, más könyvek is lesznek még nála tőlem!