Otthon

profilkép

Jenei András

2020-07-30

Bejegyzés megosztása

Fogadjátok nagy szeretettel szülőfalumról – Csajág –  szóló rövid írásom. Akad majd, akinek hasonló gondolatai lesznek – független attól, hogy hol született, hol élt, hol él – s lesz olyan, aki csak utazik soraimon át… 


Otthon… 

Szülőfalum, Csajág szép határán pompába borultak az akácfák. Hófehér virágjuk szirmai és fénye magához vonzotta a méhek zümmögő munkásait, mert édes illatuk és dús fürtjeik szorgos feladatra csábított. Világoszöld leveleik hátoldala már nem halványkéken fénylett fel a koraesti napsütésben, s vékonyabb ágaikon a megbújó tüskék nem elriasztottak, hanem magukhoz húzták ujjaim. Mint ahogy a vörös rózsa is akkor ad magából, ha értékeli az ember a szúrós szárat. 
A távoli dombok, hol vagy a kalászok ringtak óriási hömpölygő táncot, vagy a sűrű erdők lombjai bólogattak a gyenge szélben, ölelve karolták a falut. Azt a parányi, lakott szigetet a Mezőföld határán, ami úgy lapult bele a kis patak völgyébe, hogyha távolból nézhette az ember, akkor a lemezsüveget viselő templom tornyát látta csak. No meg a fémcsillagot, ami mutatta a fekete óratorony felett az immár több mint kétezer éve megérkezett megváltót.  
Még nem értem el az első utcákat, még csak parányi kockacukroknak láttam az otthonokat és mégis minden előttem állt. A kicsiny elágazásokat, a porták új, vagy éppen ősöreg kerítéseit kutatta szemem. Azokat a határokat, hol ha odaértem, maguktól kinyíltak a  sokáig be nem zárt kapuk. Éreztem a levegőben a tisztaságot, a falu belső csendességét, amibe belecsempészte magát a fel-felugató kutyák hangja, az egyre fogyatkozó baromfiudvarok kotyogása. Számban és orromban ott libegett a téli kályhák, sparheltek füstjeinek aromája, bőröm megbizsergett a nyári forróságtól, vagy a havas decemberek hidegétől. 
Lépéseim felgyorsultak, és amikor az első poros utca kavicsai megcsikordultak a talpam alatt, belül valami összeszorította szívem. Egyszerre fájt és csiklandozott bensőm, egyszerre mosolyogtam és töröltem el szégyenlősen szemem sarkaiból könnyeim.  
Olyan rég nem jártam itt. Olyan távol volt mindaz, ami egykor mindennapjaim része volt. S most minden felébredt. Az összes emlék egyszerre támadt fel bennem és viharként száguldottak rajtam át a gyerekkorom történései. Egy perc, egy másodperc hirtelen tizenéveket hozott vissza. Ébredéseket, miben házunk ablakán át betört a felkelő nap sugara, reggeliket, miben talán nem volt más, mint egy szelet zsíros kenyér, amire a kertből szedtük a paprikát és a paradicsomot. Délelőttöket, hol még természetesen kerülgettük a kenyérért menve a főúton a hajnali tehéncsorda otthagyott és szétlapított lepényeit, s amikben csak nagyritkán berregtek a traktorok motorjai.  Ebédeket, amiket jelzett a déli harangszó, ahol egybefolyt a vidéki húsleves a cérnametélttel és a frissen vágott tyúkból főzött pörkölt illataival. A csendes és mégis zümmögő délutánokat, ahol az idősebbek vagy pihentek, vagy szundikálás helyett a kertben dolgoztak és a koraestéket, mikor valahol keleten feltűnt az esthajnalcsillag egyetlen fénypontja a tiszta és azóta sem látott kék égen. Az estéket, amikbe olyan hangosan kezdték meg a tücskök a muzsikájukat, hogy szinte az emberi beszédet alig hallotta a magamfajta, mert már javában rúgta a széttaposott gumilabdát, kergette májusban a cserebogarat, futott a társai elől egy-egy fogócska során. S a néma éjszakákat, amiket megzenésített az ősszel a falu határán a szárítótorony, s ahol a millió csillag, meg a hold úgy takart be, mint álmos gyermekét a mesemondás után az édesanya… 
Minden sarok ismerős volt. Minden kerítés, vagy éppen el nem határolt porta fűszálai, virágoskertjei, járdák fölé kihajló gyümölcsfái integetve köszöntöttek. Szóltak hozzám a frissen festett házszámok, a rozsdás utcatáblák, énekeltek fülemnek a megfakult cseréptetők, vagy éppen a megszürkült palatáblák mohával benőtt szőnyegei. A tiszta előkertekből fel-felröppentek a rigók, kik sárga csőrükben loptak nemrég a még éretlen, de vígan ringatózó szőlőszemekből, s mindenhonnan hallottam a háziállatok társalgásait. Egy udvarból kapahang sistergett, ahogy a száraz földet kaparta a gazdasszony, egy másikból zümmögött a disznóknak dolgozó kukoricadaráló motorja. 
A fejem felett a másik oldalon faoszlopokon futott a villanyvezeték, ami ha megindult a nyugati szél, olyan sikoltást rendezett egy-egy zivatar során, mintha száztagú kórus énekelne a közeledő balatoni vihar köszöntésére. 
Kereszteződéshez értem. Bár minden oldalról kerítések fogták körbe az itt találkozó utcákat, mivel a falum ezen része már a dombon állt, mindenhová beláttam. Beleshettem még mélyebben a házakhoz, s innen már elém terült a völgyben lévő ezerszínű látvány minden részlete.  
A tüdőm szinte fájt a tiszta levegőtől, a sok és mindennel egybefolyó illatoktól és mégis élveztem. Erős volt és egyszerre forró, langyos, egyszerre álló és viharos. Szívem tudta, hogy hol vagyok, agyam mindennel segítette a vérem sejtjeit, hogy élvezhessem azt, amit látok, amit érzek. Még azt is, amit csak emlékeim miatt élvezhetek, amit már szinte elfelejtettem. Bár ilyen nem volt, mert minden azonnal visszatért…  
Előttem enyhe lejtő várt a régen bitumenezett úton, s agyam felfogta, hogy az alján a vasút átszeli a testét, énem mégis a gyerekkori sorompót látta meg. Nem a háromszög alakú és villogó fénylámpát, hanem azt a piros és fehér rudat, amit anno kézzel tekertek le és fel, ha jött a vonat. Mire felfoghattam volna, hogy itt most már nemhogy sorompó, de még a régi kisállomás sem áll, lábaim maguktól taposni kezdték az utolsó emelkedőt egykori utcánk felé. Balról feküdt a kicsiny rét, hol ezer és ezer órát játszottam, hol egyszerre voltam katona, vadászpilóta, biciklibajnok, vagy éppen szöcskevadász. Jobbról nézte gyorsuló haladásom az utolsó szomszéd, akinek a tehenei a réten legeltek, s akitől anno a frissen fejt tejet vittem haza, és amiből a fele már akkor elfogyott, amikor kiléptem a kapujukon. Csak intettem neki, meg mosolyogva köszöntem, de mivel dolga elszólította a kerítéstől, nem álltam le beszélgetni. Pedig annyi kérdésem lett volna. Kivel, hogyan, mikor, miért… 
Egy utolsó kanyar volt még hátra utamból és már nem láttam semmit. Nem a sarkon álló óriási fát, ahonnan kölyökként egy felmászás után alig mertem lejönni, az orgonabokor sövényt, ami eltakarta a mögötte lévő kiskertet a másik szomszédunktól és azt az oszlopot sem, ami óriási villámokat fogott fel előlünk egy viharban.  
Csak a megkopott fehérnek tűnő házat fogtam fel a második telken. Amin vörös és cserepektől kockás tető, a két, kormos kémény és az utcára néző ablak volt. A sokat használt ajtajához három lépcső vezetett, amin egykor számtalanszor léptem fel, vagy le, s ahonnan jó volt nézelődni, ha egy langyos estén kiült rá az ember.  Simogatta arcom a valamikor térdig, ma már talán az égig érő fenyőfa, a mögötte futó, két soros szőlőlugas is és megéreztem az udvarban ácsorgó kút vizét is. 
Cipőm átlépte az egysoros járdánkat és megálltam egy pillanatra. Élvezni akartam a látványt, az illatokat, az ízeket, azt akartam, hogy szívem felvegye a hely saját lüktetését, vibrálását. Mindenét. A fűszálaknak és a hátrébb lévő mogyoróbokor leveleinek integetését, szólítását, köszöntését… 
Otthon. Egy szó, ami olyan sokat jelent, ami most egyszerre ölt meg, s amitől képtelen voltam visszatartani könnyeim. Összefolytak előttem a jelen és a múlt képei. Vízen és szivárványon át láttam a kisgyereket, aki ide-oda szaladt, aki elesett, aki ivott, aki taposta az udvar füvét. Láttam, ahogy figyeli az ajtóból télen az egyre jobban növő havat, vagy éppen a villámokat a messzi látóhatáron. Azt a felnövő embert, aki talán fele annyira sem volt tele játékkal, mint ma egy hasonló kölyök, s aki mégis gazdagabb korból tanult meg élni. Azt az emberkét, aki lehet, hogy szenvedett, de igaz mosollyal örült egy almának, s aki, amikor azt mondta a sors, hogy „menned kell”, nem fordult hátra. Mert mennie kellett.  
S most, közel harminc év után visszajött, hogy amikor nemsokára ismét elindul majd innen, teljes szívvel és elbúcsúzva tegye ezt meg. De most még itt van, egy hosszú út után és egy hosszú út előtt élvezi azt, hogy innen indult.  
Hazaértem, de bárhol is leszek ezután bárhova is szólít a sors, a szó, „otthon” , ezt fogja jelenteni. Örökre