Részlet a Mezőszirmok-ból

profilkép

Jenei András

2021-01-03

Bejegyzés megosztása

Legelsőnek is minden kedves olvasómnak – réginek és újnak is – nagyon boldog, egészségben gazdag új évet kívánok! Remélem a 2021-es évben is velem tartotok; figyelitek itt a gondolataim, olvassátok régi és a majd megjelenő írásaim, könyveim… 
 

Bízom benne, hogy idén is tudok majd adni abból, ami bennem él, s amit papírra, vagy  képernyőre írhatok; ha mosolyt, vagy akár más érzést ki tudok váltani a szavaimmal, gondolataimmal, már megérte. 
 

Legyetek aktívak, írjatok nekem, olvassatok és mondjátok el azt, amit gondoltok egy-egy könyvem, szösszenetem után, alatt! Csak bátran, hiszen akkor sincs harag, ha éppen nem nyeri el majd a tetszésetek. Terveimről nemrég olvashattatok, mint ahogy arról is, hogy tavaly megjelent nyomtatásban a 20-dik könyvem, a „Mezőszirmok”. Ebben húsz hosszabb – rövidebb írásom találjátok meg ( a könyv már elérhető hangoskönyv változatban is a you tube-on ), de álljon itt belőle az egyik novella kedvcsinálónak. 
A könyvet kereshetitek és megvásárolhatjátok nálam, ha írtok itt a weboldalon lévő üzenetpanelen nekem!  Jó szórakozást, s hamarosan jövök majd még! 
 
*** 
Esőcseppen át  
A 4–6–os villamos lomhán dohogva kúszott át a Petőfi hídon, mint   
egy óriási sárga kígyó. A hajnali város hűvösétől csak az össze karcolt ablak választott el, ahogy álmatagon zötyögtem a szerel vényen. A plexi feszengve választott el az áprilisban szokatlan tavaszi mínusztól. A kinti nyálkás idő átnedvesítette a kabátokat, eláztatta a nadrágokat. Az esős szél belemászott a zsákokba, a latyak átszínezte a bakancsokat. Gondolataim a nemrég otthagyott meleg ágy és a forró kávé körül jártak, aztán eszembe jutott, hogy vannak, akik az egész estét az utcán töltik ebben a komor időben. Együtt érzőn gondoltam a munkásokra és azokra, akiknek nincs hova hazamenniük.  
 

Lassan ébredezett a város a Duna két partján. A jeges szél fel szárította a ködöt a víz felett, és tisztán látszottak a város fényei. A budai oldal, mint egy gazdag, konzervatív dáma szemlélte a látóhatárt. A lámpák sárga gyöngysort alkotva kúsztak fel a Gellért-hegyre, és játékosan ölelték át a várat. A pesti oldal modern, nagyvárosi dívája álmosan ásított. Zöldes füzérei táncolták körbe a Fővám-téren a Vásárcsarnokot és szaladtak tovább kacagva a megannyi szálloda irányába a körúton. A két hölgy között a Szabadság híd lustán nyújtózkodott, az elegáns Erzsébet híd kékes fényeivel már tettre késze világított.  
 

A két nő alakja összefolyt a szemem előtt egy lecsurgó vízcsepp ben. A rengeteg színből egy massza lett, majd egy pacává vált, és önmagából csíkot húzva lefolyt az ablakon. Jött egy másik, majd egy harmadik. Ahogy a lefelé siető cseppeket néztem, megéreztem 118 bennük a város ízeit, illatait, hangjait, hidegét, melegét.  
 

Ott lüktetett a budai hegyekből felszálló erdők zöldjének hűvöse, amibe elvegyült valamelyik nagy rét virágainak illata és a még álmosan zümmögő méhek reggeli döngicsélése, az egyre hangosabban éneklő madárkák millió hangból álló szonátája. Felsikoltott a hegyről lefelé tartó, kanyargó fogaskerekű, homlokon vágott a mélybe vezető mozgólépcsőkön szaladó szél langyossága, és számban éreztem a szigeti vattacukor puhaságát. Agyamba furakodott az örvénylő Duna kékje, a felette repkedő sirályok fehér pöttyeivel; érezni véltem az augusztusi tűzijáték ezerszínű rózsáit, ahogy gombákká pukkannak a levegőben és éljenez a tömeg.  
 

A képek, mint egy diafilm peregtek a fejemben, majd jött egy újabb csepp. Megéreztem a Vörösmarty tér kávézóiból szálló feketék illatát, hallottam az Andrássy úton az operából áriázó király lányt, felvillant a föld alatt sikoltó, sárga metró hangja, az óbudai Fő–téren egy cukrászda édes illata, a ligeti majális vidám zöngése.   
 

A képet betöltötte végül egy hangosan dobogó szív az ország közepén. Bu-da-pest… Bu-da-pest… Bu-da-pest…  Ekkor kinyitottam a szemem és minden kép eltűnt. Pont olyan feketeség vett körül, mint az eddigi tizenkét év alatt, amióta vak vagyok…  
 

De ezen a sötétnek vélt világon átfénylett mégis minden érzés: a színek, az illatok, az élet vidám pezsgése, az ízek és ettől jobban láttam, éreztem és élvezhettem mindezt a robogó villamosból, mint a mellettem ülő másik, aki álmosan ásított és lomhán felállt, hogy leszálljon és nekivágjon egy számára unalmas és szürke, íztelen,  szagtalan napnak. Egy olyan csütörtöknek, ahol mindenki rohan, és hallóként nem hall, látóként nem lát, csak fut és azt hiszi, hogy él…  
 

Én pedig elmosolyodtam és egyszerűen élveztem az életem. Vakon sokkal jobban, mint látóként…