Találkozás egy igazi nindzsával

profilkép

Jenei András

2019-10-18

Bejegyzés megosztása

Azzal kell kezdenem, hogy mindenki felejtse el a fekete – vagy éppen fehér, szürke és más vadabb színű – ruhába és álarcba bújt, lopakodó alakokat; a gumiemberekként ugráló, dobócsillaggal  és „nindzsakard”-dal, füstbombákkal küzdő alakokat! 
Igen, valóban többen ezen nőttünk fel, hiszen ilyeneket láttunk a ’80-as évekbeli filmekben, ezekről olvastunk nem egy kiadványban, és amíg gyerekek voltunk, magunk is ilyenekké szerettünk volna válni… Persze, hogy varázslatos harcművészeti iskolákba képzeltük magunkat egy eldugott japán (a sokat hallott Iga-tartománybeli) helyen, vagy éppen egy sötét sikátorban; egy zsákból ilyen ruházatot vettünk elő, és máris lecsaptunk az európai – vagy épp amerikai – rosszfiúkra, akik még a fegyverüket sem tudták elsütni ránk! Ám a valóság már nem titok és nekem is nehezen ment a felismerés: egy igazi nindzsa attól felismerhetetlen, hogy akár én is lehetnék. Na jó, én nem, de akik egykor – és ma – így élnek, egészen mások… 
Mindaddig nem gondoltam erre, míg nem kezdődött el az Eötvös 10 Kulturális Központban a Japán Alapítvány Budapesti Irodája által szervezett „A nindzsák valódi világa” című, bemutatóval egybekötött előadás. 
Igaz, hogy egy igen korai felébredésnek és egy nagyon jó munkanapnak köszönhetően ekkor már 15 és fél órája talpon voltam, érdeklődve vártam – ekkor még mindig – a füstből előugró, álarcos alakot… Kedves barátom, aki korábban ugyanitt már meghallgatta velem a Japán kard alakjának változása című előadást is, folyamatosan segített, mikor kértem, így ismét teljes képet kaphattam. 
A három előadást japán nyelven, magyar fordítással hallgathattuk meg. A folyamatosan fordító tolmács ámulatba ejtett; számomra olyan volt, mintha a meghívott vendégek regényeket meséltek volna anyanyelvükön, mindez mégsem okozott gondot a hölgynek! 

Az első előadó, aki a Mie Egyetemről érkezett másik két társával (ma ez az intézmény a nindzsakutatás központja) Jamada Júdzsi történész-professzor volt, aki a nindzsák történetét, eszközeit, módszereit ismertette. 
A XIV. századból induló történetek, leletek alapján azonnal kiderült, hogy egy ilyen ember egyáltalán nem tűnt ki a tömegből. Vándorló szerzetesnek, buddhista papnak, árusnak, hegyi remetének, zsonglőrnek vagy éppen színésznek nézhettük volna; mindezekhez értenie is kellett, hogy hiteles lehessen… És lehet, hogy pont úgy festett, mint egy szürke, átlagos japán közember. Egy nindzsa eszközei egyszerűek, célszerűek, melyeket igen sokoldalúan használt. 
Ekkor még nem is nindzsának, hanem”sinobi”-nak hívták őket és egészen más szerepet töltöttek be, mint ma gondoljuk. Igaz, hogy voltak köztük kémek, de inkább a lopakodás és a valami, vagy éppen valaki ellopása volt egyik legfőbb feladatuk. Nagyon fontos a szeisin, vagyis a megfelelő hozzáállás: enélkül nem lenne több, mint egy egyszerű útonálló. A nindzsucu tudásanyaga igen sokrétű: nemcsak a harc- és haditechnikát, de vallást, orvoslást, pszichológiát, biológiát, gyógyszertant is tartalmazza. A nindzsák jelképezik a társadalomkívüliséget, egyfajta szuperhősök; ugyanakkor a japán emberek jelképei is, mivel nevük első írásjegye a „tűrés” és a „kitartás” eleme is: „Hangtalanul, szagtalanul jár-kel, ismeretlenül, dicsfény nélkül. Teszi a dolgát, akár az Ég és a Föld.” 
A következő előadó, Josimaru Kacuja, a modern kori japán irodalom professzora ezeket a sinobikat hasonlította össze a fikciókban élő nindzsákkal, akik már a 19-dik században jelentek meg. Eleinte színházakban, majd könyvekben, filmekben jelentek meg; és csupán azért kapták meg híressé és sztereotíppé vált öltözetüket, módszereiket és fegyvereiket, hogy jobban láthatóvá váljanak, mint gonosz alakok. Sőt! A „jó” nindzsa képe csak az 1900-as években került elő!    
Ugyan a valós harcosok igen jól értettek a harcművészethez, az orvosláshoz, túléléshez, de a látvány miatt kellett, hogy „varázsolni” is tudjanak. S azt is megdöbbenve hallgattam, hogy a híres dobócsillag is egy nyeles dobóeszköz volt anno, s sem formájában, sem másban nem nagyon hasonlított arra, amit mi ma láthatunk egy-egy előadásnál! 
Végül megérkezett Kavakami Dzsin’icsi nindzsucu-mester, a Kóga irányzat Ban házának 21. vezetője… A sokak szerint „utolsó igazi nindzsa” szellemiségükről, képzésükről mesélt, utóbbit gazdagon illusztrálva gyakorlati bemutatókkal is. 
Az idős mester – akit ugye csak a hangján ismerhettem meg – pont olyan fiatalosan beszélt, mint ahogy aztán mozgott. Olyan alapokat mutatott meg a nézőknek, melyekhez semmi varázslat nem tartozott; mind tanulást, kitartást, tűrést és elhivatottságot kívánt tőle, no s persze azoktól, akik erre az útra léptek. 
Elmondta, hogy igazából az elesettek, a gyengék önvédelmi, túlélési technikáit gyűjti össze a nindzsucu. Légzéstechnikákat láthattunk – s persze kipróbálásra is ösztökélt minket a mester –, amiket a lopakodás, hosszú lépcsőzés során érdemes használni a „lebukás” elkerülése végett; illetve más, hétköznapi történéseknél. Egy nindzsa számára minden felhasználható lehet, mint mondjuk egy kendő, ami akár kötözéshez, mászáshoz, arc elfedéséhez, de még víz, vagy füstszűréshez is megfelelhet…  
Kawakami mester ma az egyetlen és talán utolsó mester, s a két fő ágazat (Kóga rju és Iga rju) tudását igyekszik minél jobban átadni azoknak, akik erre méltóak, felkészültek… 
Láthattuk, hogy mennyire képes uralni a saját testét: a test és a szellem összhangjának, valamint a hosszas edzésnek s gyakorlásnak köszönhetően mennyit bír ki az.  Kezével ütötte a nyakát minden oldalról, a combja belső felét és még az ágyékát is! Még nézni is fájt! :D Megmutatta, hogy egy mozdulattal képes kiakasztani egy-egy ízületét; előttünk éppen a vállát emelte ki a helyéről! Hozzáteszem egy fintor nélkül tette ezt.  Elmesélte, hogy miképp edzi meg a lábujjait (a diaképen egy segítője hosszan és erősen csapdosta egy vaskos tatamival), vagy éppen kézujjait azok merőleges ütésével. 
Nos, ekkor már valóban fáradt voltam, de egy légzőgyakorlat során olyan kiáltásokat hallatott, amit gyanítom az Oktogonnál is hallhattak! Hát ha elaludtam volna – amit ugye azért sem tettem, mert érdekes volt az előadás – itt végleg felébredek. 
Ugyanezt hang nélkül is elkövette, illetve egy gyakorlattal mintha magában mormolt volna valamit. S mire megmosolyogtuk volna, ő csak annyit mondott: „Ezt most Önök nem értik, de én sem azt, amilyen módon keresztet vetnek…” De hasznos! 
Megmutatta, hogy egy evőpálcika, kavics, vagy éppen cukorka, fogpiszkáló (ha nincs kéznél tű) is elég ahhoz, hogy egy pillanatra elvonjuk az ellenfél figyelmét; ami alatt elszaladjunk, vagy éppen – ha elkerülhetetlen – megöljük… Sokszor a leghétköznapibb eszközünk, használati tárgyunk segíthet a bajban; a dolgok sok mindenre használhatók, csak kreatívnak kell lenni az adott pillanatban. 
Még sokáig hallgattuk volna őt, ha nem járt volna le az idejük és nem kellett volna menniük mondván, másnap már egy sokkal távolibb helyen adnak elő ezen témában. 
Megtiszteltetésnek vettem és éltem meg az előadásukat és sokévnyi rossz beidegződést, tévhitet hagytam ott azon az estén!