Tour de Pusztabike 19

profilkép

Jenei András

2019-07-15

Bejegyzés megosztása

Idén is megtalálta égi Atyánk sugaraival a földünket, s elhozta a nyarat, miben az UV sugárzás már a szemre is hat, de a bőrre meg már mindegy… 
Szóval dühöngött a nyár, már hamarabb besárgultak a kalászaink és már megint volt jégeső és esőmentes hónap is. Ezért meg aztán aranyárban mérték a paprikát, a krumplit - mivel nem tudott legelni a marha és ezért drágult ugye minden -, tehát éljen az infláció! 
Na de nem is erről akartam mesélni, hanem a lényeg: odakint elindult a több hetes, és nagy francia körverseny, amit bringával küzdenek végig a nagyok, hát már miért is ne legyen nekünk idehaza is ilyen?  
Ó, nem a Tour de Hongrie-ről mesélek, mert az ahogy tavaly hallottam valakitől: kicsit kisebb, meg olcsóbb, meg rövidebb, de a miénk! Igen, örülök, hogy van és hajrá azoknak is, akik ott tekernek! 
Én a Szittyófalvi Tour de Pusztabike-ről szeretnék mesélni. 
Szittyófalva egy talán ötszáz lakosú falucska- kisközség- lehet, de nem árulom el a helyét. Szeretik a lakói, s mivel van temploma, iskolája, postája és a focipályán túl még vagy fél tucat kocsmája is, igazi élet pezseghet ott minden nap. 
Hát megrendezés nélkül, a helyi szponzorok adományaival- néhány jó szó, napi pletyka és utcára kiöntött méreg- segítségével  útjára indították az egész évben futó nagy bringás versenyüket. 
A csapatokat és a versenyzőket néha összekevertem, mert sem a mezek színe, sem rajtszámok nem segítettek, de egy idő után szerintem nem is volt lényeges, hogy ki hova hajt, csak érjen célba. S a díjazás is eltért kissé az igazi körversenyekétől, mert a nyertesek nem kaptak sárga trikót, meg kupát …bocsánat, mert kupát igen, csak ebben finom ital is volt! 
Szóval indultak elsőként a munkába hajtók. Ki innen, ki onnan, s van, aki kintről befelé a „faluba” , meg van, aki ki a „telepre” vagy éppen a szélire” tekert. A cél a munkába menet. 
A másik team, aki amint kiganézta a háztájit - amit még nem tiltott be az unijó -, amint eldobta a velláját, irányba vette a pihenésül és hűsölésül jó szolgálatot tevő kocsmát… 
A harmadik csapat, akik még a nagy meleg előtt és nem inkább a koraesti szekcióként nekivágtak a falu kacskaringós és néhol még csak földes útjainak, akik a temetőjáratot taposták pedáljaikon. Nekik egyszerű útvonalat jelöltek ki a nem megrendezők, mert hiába minden igyekezet, a temető helye nem változik egy-egy év alatt… 
S nem utolsósorban meg kell említenem a vásárlókat, akik meg ingajáratként tolták a vázat –szigorúan tekerve a nyeregből- az otthon és a bót között. 
Mindenki mást, aki csak ide-oda gurulgatott, a hobbikerékpárosokhoz soroltam, hiszen ők aztán vagy mindegyik csoportba beletartozhattak volna, vagy egyikbe sem. 
Pistabá miután orrba rúgta Zsuzsi nevű disznaját, beleköpött a malac lakhelyébe, mordult és bevágva a vasvellát a ganédomb melletti sarokba, elnézett a gondozatlan kertje irányába, majd megrázta a kopasz fejét. Rájött, hogy ma nem kell kapálni, mert a gazt kiégette a nap- persze a krumplit is-, így inkább betér  a Muskátli kocsmába. Leporolta kissé használt nadrágját, magán felejtve a trágyás csizmát, megigazítva a közben feltett jó régi, kék svájci sapkát, kihozta a fészerből a biciklijét. A fekete és néhol kissé rozsdás 28-as csodajárgány maximális társa volt ma is. Súlyát tekintve nyomhatott vagy húsz kilót, de ez bírta esőben, sárban, hóban, jégen és még részegen is hazahozta őt éjjel, mikor senki nem látta őket. Csak hallotta, ha az árokból kimászva jókat belerúgva anyázta őt, hogy megint görbe volt a küllő és ezért kanyarodtak le az útról, meg belógott a sárhányóba a dinamó… 
Csörgött, zörgött, nyikorgott - mert megzsírozni már minek -, de gurult, ha hajtotta.  
Megkotorta zsebét, s amikor megvolt az utolsó ezrese, máris új erővel taposta a pedált és már porzott is utána az út.  Még bekiáltott Józsinak is, hogy 
„ Gyüssz-e a kocsmába?”  
aztán. amikor az elhadarta, hogy ő is kiganézik és már gyün is, mosolyogva rájött, az első fröccs az övé lesz. 
Hát. ha mást nem, zöld trikót talán kap! 
Ekkor Marika néni, aki gondosan megkapálta a ház előtti kiskertet, s a nappal kelve már hátul is meggyomlálta amit előtte nap és azelőtt is, szépre és divatosra öltöztetve magát, szintén előhozta a biciklijét.  
A gyönyörűen felkent festéket, amivel ellenségei tudtára adta, hogy ma ő veszi meg az első és friss kenyeret, tejet s ha nem ették meg, akkor az első csirkeaprólékot is, megkötötte díszes fejkendőjét,majd kilépdelt a járdáról az út szélére. Ellenőrizte kis szatyrában a vaskosra tömött, de igazából kicsiny bukszáját, felakasztotta a szatyrot a kormányra és nagy levegőt vett. Nekirugaszkodott, bal lábát rátapasztotta a pedálra, majd ugrált néhányat ahogy lendületet vett. Aztán már fent is volt a nejlonnal és kötött sapkával megpuhított nyeregben. 
Komótos tempóban hajtott, neki a részhajrá nem volt lényeg, csak a végeredmény: 
Kapjon árut! 
A kis szatyrát időnként elhúzta az első kerék mellől, nehogy bekapja az a fránya küllő, mert a minap is ez történt, s úgy vágódtak el az akkor már tele táskával az árokpartján, hogy a friss zöldségekből és a tíz tojásból ott helyben lett tojásos lecsó… 
Hajrá Marika néni, a Bótnál  mindent bizonyít a célfotó és a kupa helyén a díj a csirkefarhát! 
Katika, a fiatalos, mégis túl a harmincon asszonyság miután elkészítette finom és nem hivalkodó sminkjét a fürdőszobájukban, amit a minap fejezett be Miska, a falu kőművese (Ó, az a snájdig legény!), elégedetten fogadta el korát. Haját kontyba fogta, tiszta és szépen vasalt blúzát most még nyakig begombolta,mert hát elég azt akkor szétgombolgatni, mikor jön a nagy meleg és épp egy fiatal férfi lép majd a hivatalba, indulni készült. 
Férje kollégáival elment pecázni, a gyerekek már élték életüket, unoka meg még sehol, így nincs más teendő, mint a női teadélután előtt csak a munka. A postahivatalban egész nap stemplizni, nyalni, dobálózni, és ha befut valaki, akkor örülni annak: még használja valaki manapság a postát! 
Kis lábára felvette szépen megtörölgetett strandpapucsát- bent a munkaasztal mögött úgysem látja majd senki, s más cipőben beledöglik formás lába, majd bezárta házuk kapuját és megdöntve a kék Camping biciklijét, máris gurult a falu központjába. 
Az apró kerekeket hajtó pedálokon nem csúszott le a kevésbé tartó és zárt lábbeli, de mivel pár napja pont ez történt meg vele, már rutinból figyelte, hogy mikor miképp előzze meg ezt.  
Akkor hazafelé tartott. Lába már jócskán megizzadt a melegben, az utca pora is bele-belemászott a papucsba és ahogy az utcájukba kanyarodott, a kis lejtőn a fékezés közben- ugye a Camping még kontrás és nem kézifékes volt, mint ma sok kerékpár-, elhagyta egyik papucskáját. A gyors döntéshez nem szokott Katika egyszerre csinált mindent. Az első fék karját behúzta, lábával- amiből ugye az egyiken nem volt semmi- hátrapedálozott, majd már ugrott is volna le, hogy visszaszaladjon szép papucskájáért. Ám emellett a kétkerekű majdnem fejreállt, Katika eldőlt és hasalva csúszott el a  biciklije előtt,s sikoltva állapodott meg egy rakás tehéntrágya mellett, amit reggel épp a szomszédja tehene hagyott hátra, mikor útban voltak a kihajtásba a legelőre… 
Katika gyönyörűen átizzadt blúza, amit persze minden otthon és az utcán lebzselő közmunkás átnézett, a pletykáló vénasszonyok meg fejrázva lenéztek, Most kissé megszakadozott s koszos is lett, már alig takart valamit. Nagy baj nem történt, , a horzsolások nem voltak vészesek. Persze, mivel itt nem jár a karavánhoz az orvosi kocsi, Katika maga oldotta meg a gondot. Szétnézett, s mivel nem látott senkit, aki megtapsolta volna igazán tízpontosra sikerült mutatványát, lekapta az inget, letépve az alját újra felvette, és ami lelógott, szexisen megkötötte formás mellei alatt. Így kivillant kis köldöke, de máris egyben volt a ruha. Fennhangon megfenyegette papucsát, amit megtörölgetve felvett újra, aztán felállította a Campinget és mire kiértek az ottlakók a csörömpölésre, ő már haza is ért. 
Terike néni belekortyolt bádogbögréjének keserű tartalmába, a kissé fanyar, de jót tevő gyógyteába, aztán felállt. Ránézett a kredenc üvegajtaján tárolt fényképre, elmorzsolt egy könnycseppet és kiment a konyhából a szerszámoskamrába.  
Urát már régen eltemette, unokái messze laktak, s mivel a kétoldali szomszédjai is mind meghaltak- most nyaralók jártak ide már évek óta, akiket nem ismert-, egymaga élte napjait. Azokat, amiben a falusegéd hozta neki néha ki a postát- mondta neki, hogy ő is elhozhatja-, s már az ebédjéért is verekedni kellett, hogy maga intézhesse… 
Minek nézik őt a falusi emberek? Egy magatehetetlen, járókeretes, hugyibugyis vénasszonynak? Jó, nincs háztáji, s csak a kis nyári kertben termel meg pár bokor paprikát, meg zöldséget, de igenis még sok mindenre képes ő. Még arra is, amit minden nap megcsinál 84 évesen: kijár urához a temetőbe - oda és vissza is -, biciklivel! 
Azzal, amit az ura is használt a szegény megboldogult, amivel dolgozni járt a szomszéd faluba, a tehenészetbe… 
Terike néni felkapta a műanyag öntözőkannát a sarokból, a kis kapát, aminek a végén kétágú villa segítette, ha az kellett, meg a dugványozóbotot és  a szerszámost is gondosan bezárta. A másik oldalon lévő régi fészerből kitolta a biciklijét és mire még egyszer átfutott a fején, hogy férje mennyit tekerte a járgányt, máris kint volt ő is az utcán. 
Kissé ingatagon és remegve nézve körül kihúzta enyhén görbe hátát, majd úgy pattant nyeregbe, hogy azt bármelyik tini megirigyelhette volna!  
Ó, ha ezek a mai fiatalok azt látták volna, ahogy annak idején még lányként nyereg nélkül miképp lovagolta meg édesapja legszebb lovait…is… 
A kanna vígan zörgött a kormányra akasztva, s a kis kapa szorosan felkötve Terike néni lábai alatt a vázhoz erősítve.  Pont úgy, ha elfogy a lendület, még le tudjon ugrani esés nélkül és ne akadályozza őt a jó talpraérkezésben. 
A saroknál megállt és mivel eszébe jutott, hogy bizony a reggelinél nem ette meg az egész zsemlét, hát energiát kellett pótoljon.  Letámasztotta a kétkerekűjét a faoszlopot tartó betonnak, kikotorta a félig megkezdett zsemlét, majd amikor azt elmajszolta, egy félliteres kólásüvegből vizet kortyolt utána.  Hát az etetőzóna megvolt, akkor hajrá tovább, mert messzi még a temető és Pityu meg vár! 
Megigazította szódásüvegaljú szemüvegét, amit az Sztk-ban írtak fel és már azért nem látott vele sem, mert mindig elfelejtette megtörölni, köhintett néhányat és rámarkolt a kormányra. 
Terike néni ismét lendületet vett, s mivel őt rangsorolták a legidősebbnek a versenyben, neki automatikusan megadták a fekete alapon fekete rajtszámot! Övé lehet a fekete Póló? Idén biztos, jövőre meg majd meglátjuk… 
A község többi bringása pedig hol őrjöngve, hol egymásnak csacsogva, hol meg gázpalackot hordva a kormányon tekertek a mezőnyhajrákban. Ki pedál nélkül, ki mindenféle drótszigetelőt rakva a küllőkre- tisztítás és zörgés gyanánt-,s olyanok is, akik még az adószámukat is odarakták egy alutáblán. Mások esténként zizegve igyekeztek használni a dinamót, hogy pislákolhasson a kis lámpa elöl, hátul meg a piros.  Ha meg már modern kétkerekűvel jöttek és mentek, akkor is látni lehetett, az is az olcsóbb fajta, mert a két nyolcas kerék között ott feszült a valaha egyenes váz is… 
A kiskölykök, akik néha lecserélték a kormányt valami másra- akár autókormánykerékre, vagy bikafejre-, vagy éppen óriási antennát raktak a hátul zörgő csomagtartókra… 
De a versenyszellem megvolt és ez áthatotta mindig a hajnalokat, a deleket, az estéket is.  
Mesélik, hogy néha egy-egy kocsma elől elkötöttek pár járgányt, de aztán vagy nem kereste a gazdája, vagy megvette másnap attól, aki elvitte. De volt bringa és lehetett vele haladni. 
Az idei versenyt persze mindenki megnyerte és ahogy mondtam, nem osztogattak sem pólót, sem más nagyobb díjakat. Interjúk sem készültek, s a tévé sem közvetítette. 
Én miként tudom? Hát, egyrészt gyönyörűen működik ott lent az utcai közösségi felület, a kis ház előtti padokon, meg áthajolva a kerítéseken beszélgetők között. 
Jövőre talán indítanak egy új szakaszt, mert állítólag a szomszéd faluban új termelőszövetkezet, meg autógyár nyílik. A távolság nem akadály, a célért a hajrá mindig megfizetődik!