Vissza a múltba

profilkép

Jenei András

2019-07-01

Bejegyzés megosztása

Már nem egy platformon - de nem kedvelem ezt a kifejezést igazán - megkérdezték tőlem: 
„Mikor, hol és mivel kezdtem el írni?”  
S mindig elmondom, hogy amennyire emlékszem, nem is próza  született elsőnek tőlem, hanem versek.  
Olyan régen történt, valamikor tizenévesen a veszprémi gyerekkórházban. Írhatnám, hogy: 
„Réges-régen egy messzi-messzi kisvárosban…” :D 
(Bár Veszprém sosem volt kisváros és mivel ott születtem, beszélhetnék róla nagyobb pátosszal is…)  
Pár magamfajta kölyök -ki tudja miért - unatkozását azzal igyekezett megszűntetni, hogy elhatároztuk: írjunk verseket. 
Mit ne mondjak, akkor még nem kedveltem annyira az irodalmat. Olvastam, mert szüleim nagyon szerettek - ha volt idejük -, de írni? Főleg verset? 
A történet pedig igaz, és mint ahogy lenni szokott a kiskölyköknél, a többiek hamar bele is untak. Én meg nem is tudom miért, de nem. 
A legelső versem (?)  címe már nincs is meg (talán Végtelen szerelem, vagy Hosszú szerelem lehetett), de bár a sorok elvesztek az időben, a fejemben még mindig megvannak első sorai: 

„Egy napon szerelmes lettem, 
s egy szép szőke lányt megszerettem.” 
Nyugalom, mindenkit megkímélek a többitől, de lehet: ha nagyon visszakutatnék elmémben, meglennének a többi sorai is valahol… :D 
Ezután még ott írtam egy „Fekete lovag” című, öt részes elbeszélő költeményt is.:D 
Még arra is emlékszem, hogy egy franciakockás spirálba írogattam utána sokáig … 
Jóval később történt, hogy egy másik egészségügyi intézményben (akkor még Szabadsághegyi Gyermekszanatórium), s ez már több évvel ezután zajlott, megint írnom kellett. 
Egy rockzene kazetta- ma már lehet sokan azt sem tudják mi az-borítójának a kinézete adott ihletet. Egy szobát ábrázolt belülről, ahol egy kislány aludt az ágyon, s kint, az ablakon túl pedig a sátán nézte őt vöröslő szemeivel és villás kezeit mellkasán összefonva. 
Ettől egy kisfüzetet kellett megtöltenem egy történetecskével, aminek a „Halál csókja” volt a címe. 
A sztoriban egy lány megölt egy fiút, akiről kiderült, hogy nem más, mint a sátán fia… 
Volt abban aztán minden: erdei ház, gyilkosság, magasan lebegő libegő, amiről leesik valaki… S persze ha jól emlékszem, a lány még a pokolba is lejutott. 
Hála az égnek nem maradt fenn. :D 
Majd hamarosan azon vettem észre magam, hogy egy kalóztörténetet írok. Miért pont azt és miért lett hosszabb, nem tudom. Akkor és előtte sem olvastam sosem ilyet, s ha filmen is gondolkodom, a Moby Dick, vagy a Sandokan ugrik csak be. Az viszont biztos, hogy az akkor nagyon menő és éppen befutó képregények közül a Fantom című első része adta az ihleteket ehhez. Méghozzá maga az első megjelent magyar példány. Mert akkor már kintről be lehetett lopni hasonlókat nem magyarul és azok között voltak az első Pókemberek, meg Superman-ek… aztán idehaza is-magyarul. :D 
Szóval elsőnek rajzoltam egy térképet. Volt azon óceán, tengerek, hegyek, folyók, városok, s a tengeri áramlatokon túl még pontos hosszúsági és szélességi vonalak is. Szintrajzokkal, színekkel… 
Majd jött hozzá a történetem. 
A „nem mindig a rossz veszít” lett a címe és amikor az elkészült, a magam módján nagyon büszke voltam a művemre! 
Nem volt abban semmi dramaturgiai ív, meg központozás, karakterfejlődés! Egy kölyök fogalmazványai voltak, amit végtelen fantáziája színesített. 
A kalózkapitányomat John Weed Caldwell-nek hívták és hadd ne írjam le minden szereplőmet.  Létezett ott Ninfoor-óceán, Newling-tenger, Odlington- mint város. A kalózok szigetét Air-szigeteknek hívták, a hajójuk pedig Pegazusként élte napjait a tengereken… 
Ez akkor egy ismerősnek köszönhetően le is lett gépelve, s 36 oldalt tett ki! 
Néhány hónappal később átírtam két kisalakú füzetbe, s még borítót is kapott. Hát megcsináltam életem első …könyvét… :D 
Ezt meg is találtam és azért, hogy most, sok-sok év után megtudjam: mi volt akkor bennem, elkezdtük feleségemmel begépelni. 
A világ legjobb szórakozásaként nagyokat nevetve, néha sírva potyogtattuk könnyeinket és igenis tudom: nagyon-nagy mérföldköveket raktam le akkor! 
Már akkor világokat építettem, történetet írtam és hiszem ez ma sokat ér. 
Ezután nagyobb léptekkel jöttek az effélék, mert már olvastam is több könyvet. 
A másik hasonló kiszerelésű (könyvem) egy romantikus (?) sztori lett és abban pedig én, mint kommandós tettem a dolgom, közben meg udvaroltam egy lánynak. 
Na hála az égnek az már nincs meg! 
Abban a korszakomban nagyon kedveltem a lapozgatós játékkönyveket. Mindet megvettem, gyűjtöttem és játszottam is velük. Így nem véletlen, ha ilyet is írtam? ( A legelsőnek a „A lovag” címet adtam és mindössze csak 138 mezős volt. A másik a „A sárkány birodalma” lett, az 200 mezőn vitte a játékosát egy labirintusban. Na és igen: végig is lehetett játszani őket!)  
Tizenöt lehettem, amikor olvastam a Dragonlance krónikákat. Ez is ihletet adott és máris teleírtam két A5-ös spirálfüzetet egy kétrészes fantasy történettel. Lehet ehhez már keményen hozzájátszott a Gyűrűk ura első kötete is, amit aztán akkor ki sem olvastam. De a történettel teleírtam a füzeteket. 
( Ezt is megtaláltam valahol egy fiókban, de ugye nem baj, ha nem idézek belőle? :D) 
Ennek a „Messcar - A kalandok földje” és a „Messcar - A háború földje” címeket adtam. 
Az alaptörténetben itt is volt harcos ember- egy tigris  volt a társa, no és persze egy szerelmes elf-pár, mágus és törpe járta végig a kalandokat. Talán az első részben egy varázskönyvet, a másodikban egy varázsgömböt kellett visszaszerezniük… Naná, hogy azoknak is rajzoltam borítókat, s bizony még versek is színezték!  
Teltek az évek, s ezután ismét a versek felé vettem az irányt, meg az egyperces novellák mélységébe. 
Az, hogy tényleg mennyire lehet ezeket verseknek nevezni, vagy csak ritmustalan, rímek halmaza, témájukat tekintve mit adnak - ha adnak valamit -, ma már nem tudnám eldönteni. Némelyik biztos, de ott lapulnak egy fekete határidőnaplóban a polcomon. S őrzi a titkot az a félig telelévő naptárkönyv! 
Ám a szép a történetben ide, hogy az ott megírt novellákból van, ami már megjelenés után lehet- kissé átírva-, s ha nem is a több száz vers, de az egyik bizony még az esküvőmön is felcsendült! Még én is meglepődtem… 
Majd évekig csend következett. Sem időm, sem módom nem volt írni, de bizony olvasni is keveset. Csak éltem, túléltem és dolgoztam. No meg bringáztam, ami igenis az életem lehetett… 
S ekkor jött az alapgondolat, ami meg nem valósulhatott, de könyvet írhattam belőle. Bocsánat: kéziratot. 
Ez volt az, ami aztán hosszú hónapok alatt, meleg éjjelek során, mikor épp nem életeket mentettem, megíródhatott.  
Lefűztük, szép emlék lett volna az is, ha aztán az életem nem vesz bizony egy meredek fordulatot és nem vakulok meg! 
Nem a vakság miatt adtam ki, hiszen köze nincs hozzá, csak már vakon hallottam, olvastam egy pályázatról, ami aztán összehozott első kiadómmal: az Adlibrum-al. 
Velük született meg az első igazi és kinyomtatott könyvem! 
A „Nyeregben a Konstantin-kereszt” a bringás mentőegységről szól és a mai napig nagyon büszke vagyok rá! 
Igaz, ha ma adnám ki, már másképp írnám meg. Másképp építeném fel, más lenne talán a borítója is. De megőrzöm őt, hiszen olyan úton indulhattam el vele, amin ma már több évnyi tapasztalat, s ma 16 könyv is a társa! 

Kapcsolódó könyveim: 
Emlék-szem 
Tengercseppek 
Dűneszemek 
A Triannita sorozat 
Nyeregben a Konstantin-kereszt