Életrajz

További menüpontok

1976-ban születtem Veszprémben. Gyerekkoromban már öt évesen kiderült, hogy cukorbeteg voltam, s ebből kifolyólag sok időt töltöttem kórházban.

Mivel olvasni már akkor is nagyon szerettem, mindig csodáltam az írókat, a költőket, hogy milyen kitartással képesek néha több száz oldalt megtölteni és elvarázsolni az olvasókat.

Az első „szárnypróbálkozások” már tizenévesen elkezdődtek; néhány vers, amolyan faragott rímes sorok akkor leírásra kerültek, de a történetek csak jóval később, a középiskolás időszakomban jöttek elő. Ezek még mindig kezdetlegesek voltak, s nem is publikáltam őket sehol.

A középiskolát Budapesten végeztem, az akkor még Dr. Hetényi Géza EÜ. Szakközépben.

A pálya már az első évben elvarázsolt, már akkor tudtam, hogy segíteni szeretnék az embereken, s ezt úgy, mint mentős.

( Gondolom mivel sokszor vitt rosszulléttel a mentő kórházba.)

A következő iskolám egy kétéves mentő-szakápolói képzést jelentett az azóta már szintén megszűnt Kossuth Zsuzsa iskolában.

Ekkor már vidékről (Csajágról, ami egy kicsi falu a Balatontól négy kilométerre) felköltöztem Budaörsre.

Még be sem fejeztem az iskolát, szerencsém volt dolgozni az Országos Mentőszolgálat érdi állomásán.

Onnan jó fél év után átmentem a János kórházba, ahol a kardiológiai osztályon, majd az ugyanitt működő intenzív részlegen menthettem az emberek életét és részt vehettem a gyógyulásuk elősegítésében.

Ebben az időben öt évig laktam Budapesten. 

Az ekkor nagy hobbim a kerékpár volt. Kétkerekűvel bejártam az országot és részt vettem kétszer a Duna Maratonon is.

S mivel a szakma szeretete és az akkori barátom a bicikli összekötését nem tudtam kivitelezni (álmom volt létrehozni egy kerékpáros mentőszolgálatot, de az akkori bürokrácia ezt keresztülhúzta) arra jutottam, hogy történetet faragok belőle.

Az írás a fiókban kötött ki.

Aztán a betegségem olyannyira elhatalmasodott, hogy amikor 2005-ben két helyen – Szamaritánus mentők és a János kórház) dolgoztam, szinte egyik hónapról a másikra elvesztettem a látásom és 40 %-ra csökkent a veséim működése.

 A folyamatot nem tudtam tragédiaként kezelni, hiszen mindig úgy gondoltam, hogy abból kell gazdálkodnia az embernek, ami van.

Akkor megtanultam vakon élni, mert ez kellett, hogy boldoguljak. A legnehezebb az egészben az volt, hogy addig én segítettem, s itt teljesen megfordult az életem. Ezt ismét akarattal és a kevés barát és sorstársak mellett visszafordíthattam…

Közben eltelt három év, s addigra amellett, hogy már csak tíz százalékon dolgoztak a veséim, ugyanoda jutottam vissza, ahonnan a megvakulásomkor „lezuhantam”…

Voltak barátaim, életem és munkám; ismerkedtem, szórakoztam és éltem az életem…

Nos, ekkor jelentettem meg az első könyvem is, amit fent említettem.

( 2009, Nyeregben a Konstantin-kereszt - Adlibrum kiadó)

Az egészségem tovább romlott, s ugyan ekkor már négy éve rajta voltam a kombinált transzplantációs listán, ahol egyszerre kaphatok vesét és hasnyálmirigyet is; ha az új hasnyálmirigy miatt nem leszek többé cukorbeteg, s a vesével minden oké, az életem minőségben helyreáll…

A dolog nem állt meg itt, mert nyolc hónapig volt szerencsém „élvezni” a vese dialízist kétnaponta.

Aztán ezt – aki ismer és látott állítólag nevetve és életvidáman téve tettem - az a nap vágta el, ami most már úgy van könyvelve, mint a második születésnapom:

2010.04.01.

Érkezett a telefon, hogy van donor és megtörtént a transzplantáció.

A műtét és az azt követő három hét nem volt könnyű, de én nyertem.

Itteni élményeim adták az ihletet a második könyvemhez, s ez egy álomcsokor összeszőve a valósággal.

(Altatott álmok, 2010- magánkiadás, Z-Press)

Innentől kezdve a műtét után öt hónappal ismét dolgoztam.

Ugyanott, mint előtte: a helyi látássérült egyesületnél ( Buda-környéki Látássérültek Közhasznú Egyesülete)  voltam korábban gyógymasszőr, s most az érdekképviseleti feladatokat, akadálymentesítési folyamatok segítését, kapcsolatépítéseket látok el; 2012 decembere óta pedig alelnökké választott a tagság.

Ebből kifolyólag mindezek mellett szinte párhuzamosan írtam meg a következő két könyvem.

Az egyik arról szól, hogy hogyan éltem meg a megvakulást, a romló egészségi állapotom a veséim miatt, a dialízist.

(Az enyém, 2011. - magánkiadás, Z-Press)

A másikat álnéven sikerült kiadni, mert mind stílusban, mind a megszokott formátumban más volt; egy fantasy könyv lett, amiben szerzeteseket segítő lovagok utaznak be egy nagy földrészt és visznek véghez küldetést.

Ez a könyvem rengeteg kutatást, olvasást, utazást jelentett; volt, hogy lovagi tornán voltam, bemutatókon vettem részt, vagy egy kardmásolatokat árusító boltban fegyvereket, kardokat foghattam meg, vagy megtapogathattam a Szent István Bazilikában a porcelán koronamásolatot… 

(A Triannita; A kettős küldetés 2011. - magánkiadás, Z-Press: megjelent J.A.A. Donath névvel)

Hozzáteszem, hogy mindamellett, hogy aktívan veszek részt munkámmal az egyesületünk életében, a gondolataimat gyakran gép elé ülve rögzítem is. Van, hogy egy mondatot egy madárhang ihlet, de volt, hogy egy fejezetrészt egy zene, vagy egy egész könyvet egy rockopera indított el. Tehát illatok, egy taps, vagy akár egy csepp eső is írásra ösztönözhet.

Ami gyakran segít, az egy most- régóta meglévő- hóbortom: a pipázás. Ugyan a karikákat nem látom, de amíg szívom a szárat, a kreatív gondolatok mindig megrohamoznak. 

2011-ben, december 7-én tarthattam egy író-olvasó találkozót a budaörsi Gr. Bercsényi Könyvtárban, ahová közel ötven ember jött el.

S számadásképp ebben az évben második lettem a Próféta léptei nemzetközi irodalmi pályázaton, s különdíjat sikerült nyerni az Idegen nyelvű könyvtár hasonló pályázatán.

2012-ben aztán ez folytatódott, hiszen 1. lettem a Pozitív sokk egyesület országos irodalmi versenyén (2013-ban tervben volt ebből egy antológia is), s idén én vihettem el az 1. helyet az ismét megrendezett Próféta léptein.

Ekkor már nyomdában volt a következő kötetem, ami egy húsz novellát tartalmazó válogatás.

( Tengercseppek 2012. - magánkiadás, Z-Press)

Aztán a legújabb kötet, ami tulajdonképp „Az enyém” folytatás lett, a mai mindennapjaim meséli el, s miközben tanít, szemszögemből bemutatja a látássérültek világát is.

(A látó Shakespeare 2012. - magánkiadás, Z-Press)

Közben, hogy ez a könyv megszülethetett (el kell mondanom, hogy a megjelenéshez az járult nagyban hozzá, hogy sikeresen pályáztam a Budaörs Város Önkormányzat Kulturális pályázatán), sokat jelentett, hogy elindítottam önálló életem, s egy ideig albérletben éltem Budaörsön.

Párommal, akivel boldog párkapcsolatban telnek a napok, gyakran teszünk kirándulásokat egy-egy olyan helyre, ami ihletet ad, vagy ha másképp segíthet, megteszi és élvezi velem egy új könyv megjelenését.  

Szintén élvezem azt az életet, amit bárki látóként tehet.

Az írás számomra hobbi, de ha adhatok vele másnak, akkor ez erőt ad.

2013-ban több irodalmi pályázaton indultam, de ezeken nem értem el helyezést.

Ebben az évben a Queer Kiadó vállalta, hogy „javított, második kiadásban” kiadja  „Az enyém” és „A látó Shakespeare” című könyveim, valamint mivel náluk is volt irodalmi pályázat, társszerző lehettem egy antológiában, ami a fogyatékosok írásait gyűjti össze.

(Teljes értékű szövegek 2013, Queer Kiadó)

A két „megújult könyvemnek” pedig a kiadó rendezett egy bemutatót is Budapesten a TAT Galériában is, ahol a műsort felolvasás és zongorajáték kísérte.

2014-ben kissé hosszabb szünet után megjelent a Triannita ciklus 2. része, Az árnylovasok alcímmel.

(A Triannita - Az árnylovasok; 2014. Underground kiadó, Budapest)

Ezzel a könyvemmel egy időben – szinte együtt - napvilágot látott az életrajzi vonalon írott könyveim újabb példánya. Ez azonban most időrendi sorrendet nem követett, hiszen nem előre, hanem visszanyúlt életemben egészen a születésemig.

(Emlék-szem - 2014. magánkiadás, Z-Press)

Ehhez a könyvhöz tartozik, hogy a borítóját menyasszonyom (aki azóta, már több éve a feleségem)  tervezte.